2015. augusztus 29., szombat

4. Fejezet



2008. október 3.


-Oké… A következő…- halkan felnevetett és a szemem sarkából láttam, hogy felém fordul.- A következő kérdés… Mi lesz veled öt év múlva?
-Te és a közhelyes kérdéseid, Styles.- morogtam szem forgatva, kiérdemelve még egy vibráló nevetést tőle.
A hídnál voltunk, a közös helyünkön ahova napról napra egyre többet jártunk. Már rég besötétedett és tudtam jól, ha jót akarok magamnak ideje lenne hazaindulnom. De Harry és a furcsa kérdései, plusz a csillagos ég, amire egy ideje csak álmélkodva meredtem, maradásra bírtak.
-Ne már, csak válaszolj.- sóhajtott fel drámaian, tekintetét még mindig éreztem magamon.
-Fogalmam sincs.- az én sóhajom őszinte volt viszont.
Fejemet felé fordítottam és komoly tekintetével találtam szembe magam. Szomorúan elmosolyodtam és megrántottam a vállam.
-Még csak tizenöt vagyok. Ki tudja mi lesz öt év múlva.
-Reméljük, hogy pozitívabb leszel.- gúnyolódott, majd vállával lökött rajtam egyet és halványan elmosolyodott.- Csak mondj valamit, Em.
-Ha ez ilyen egyszerű, válaszolj rá te!- feleltem védekezve, egy oktávval magasabb hangon, amitől ismét felnevetett.
-Öt év múlva…- alsó ajkát beharapva pillantott fel az égre, majd kis gondolkozás után ismét szemembe nézett.- Kiadom az első könyvem és én leszek a legfiatalabb és egyben legsikeresebb író. Veszek egy házat Londonban, amiben több szoba van, mint amennyi valójában szükséges lenne… és te, Emma…- szélesen vigyorogva felém tartotta mutatóujját.- te leszel a világ legnagyobb mázlistája, hogy ez a férfi…- önelégülten magára mutatott.- A te legjobb barátod.
-Megtiszteltetés lesz, hogy a híres Harry Styles legjobb barátja maradhatok.- nevettem fel, még ha a szívem legmélyén furcsa, szúró fájdalmat éreztem a kijelentéstől.
-Akár lehetnél a menedzserem is.- vonta fel szemöldökét, mosolyát próbálta elrejteni.
Még szerencse, hogy író akart lenni. Pocsék színész lenne belőle.
-Hm…- hümmögtem ismét a távolba meredve, mosolyogva.- Vagy lehetnék én is író, csak hogy letöröljem azt az önelégült vigyort a képedről a bestsellereimmel.- néztem vissza rá.
-Eszedbe se jusson, Hart.- forgatta szemeit.- Te jössz.- utalt rá, hogy még korántsem unt rá a játékunkra.
-Mit gondolsz a szerelemről?- kérdeztem kisebb gondolkodás után.
-Még túl fiatal vagyok, hogy gondoljak róla bármit is.- lökött oldalba ismét, szórakozottan. Szem forgatva néztem rá, kíváncsian várva a valódi válaszát. Állta a pillantásomat és először éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, majdhogynem kiszaggatva a dobhártyáimat a hangos dörömbölésétől.
-Szerintem… olyan lehet, mint a zene.- halkan felnevetett, de folytatta.- Amikor először hallasz egy számot és még a hideg is kiráz tőle. És utána nem tudod megállni, hogy ne hallgasd meg még egyszer és még egyszer. Újra és újra végighallgatod és… az érzések, amik átjárnak közben… úgy érzed, hogy élsz. Hogy igazán, valóban élsz és soha többé nem akarsz mást hallgatni. És nem is tudsz tőle megszabadulni, egyszerűen csak ott ragad a fejedben a nap huszonnégy órájában.- a szenvedély, amivel beszélt a rabjává ejtett és még pislogni sem tudtam.- Te mit gondolsz róla?- kérdezte csendesen, kisebb szünet után.
Megköszörültem a torkomat és szemeimet ismét az ég felé emeltem. Újra és újra csak az a pillanat járt a fejemben, amikor először láttam őt, Amyvel beszélgetve.
-Hogy létezik első látásra is.- suttogtam a csillagok felé. Nem mertem Harryre nézni.- Tetszik az ötlete annak, hogy valaki egyszer majd jön és… csak úgy megtörténik.- halványan elmosolyodtam, érezve Harry tekintetét magamon.
-Reménytelenül romantikus vagy.- fejét ingatta, mikor ránéztem és kisebb ámulattal a szemeiben nézett rám.
-Oh, ugyan! Csak nem örülsz, hogy egyre több dologban nem értünk egyet.- nevettem, teljesen elveszve a mosolyában, amit viszonzott.
-Majd dolgozunk rajta.- karolta át a vállam.
-Nem. Nem gondolom meg magam. Elfelejtheted.- makacskodtam. Mert tudtam, hogy az én lövésem már elszállt és itt volt mellettem, magához ölelve engem.


2008. október 8.


-Gyerünk, gyerünk, gyerünk…- mormogta Amy a körmét rágva, másik kezével telefonját tapasztva füléhez.
Louis szobájában ültünk, odakint már kezdett sötétedni és én másra sem vágytam jobban, mint egy forró bögre teára.
Louis már fél órája lement a konyhába, hogy megcsinálja nekünk. Kezdtem kételkedni benne, hogy tudott e egyáltalán teát főzni.
A földön feküdtem, míg Amy a kanapé végében húzta össze magát. Térdeit szorosan mellkasához húzta, és idegesen hívta újra és újra Niallt.
-Szerintem nem ér rá.- hümmögtem a tévé felé fordítva a fejem. Az egyik autós játék menüje volt az egyetlen, amit nézhettem, így hát újra és újra végigolvastam a menüpontokat.
Az irányító vagy fél méterre volt tőlem és végtelenül lusta voltam ahhoz is, hogy akár egy centit mozduljak.
-Talán Harryvel van.- emelte maga elé a telefont és kinyomta már vagy a századik hívását is.
-Talán.- szemeim a „beállításokon” időztek és valójában fogalmam sem volt arról, hogy hol lehet Harry. Talán tényleg Niallel volt.
-Fura vagy ma.- sóhajtott fel Amy és maga mellé rakta a telefont, a szemem sarkából láttam, ahogy engem méreget.
-Oh, hello! Már vagy két órája összevagyunk zárva ebben a szobában. Örülök, hogy végre észrevettél!- dörmögtem cinikusan, lassan felé fordítva a fejem.
-Ki vele.- nézett velem farkasszemet kifejezéstelen arccal.
-Csak a jegyeim… Nem a legjobbak és otthon egyfolytában vita van. Minimális szórakozás, maximális tanulás.- forgattam szemeimet, kántálva apa tegnap esti szavait.
-Szívás.- fintorgott Amy.
-Nekem mondod?
-De mindig ki tudsz szökni.- mosolyodott el, megpróbálva felvidítani.
Louis közben benyitott, két bögre teával, de mi felé se pillantottunk. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem botlik meg bennem a földön és önti rám.
-Szerintem rájött a múltkor, mikor a koncertre mentünk Harryvel.- válaszoltam. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy Louis biztonságosan eljutott az asztalig, majd felénk fordult.
-Oh, ahol Harry találkozott azzal a dögös…- Louis szemei rám tévedtek és beharapta a száját, a teste pedig szinte kővé dermedt.
-Mi?- kérdeztük Amyvel egyszerre, szinte ugyanazzal az értetlen arckifejezéssel.
-Teát?- kérdezte hátat fordítva nekünk, széttárva karjait nyújtva felénk a bögréket. Szúrós szemekkel meredtem rá, ahogy felültem és elvettem tőle a bögrét, majd csatlakoztam Amyhez a kanapén.
-Mit titkolsz előlünk?- kérdezte összeszűkítve szemeit Amy, Louisra meredve.
Kezeit zsebre dugta és zavarában elmosolyodott, bocsánatkérő pillantásokat vetve felém.
-Harry csak nekem mondta el, én pedig addig nem akartam szólni nektek, amíg…- vállat vont és ismét összeszorította ajkait.
A gyomrom bukfencezett egyet és mindenem elzsibbadt, bár az agyam még semmit sem fogott fel abból, amiket Louis hadart.
-Amíg? Tomlinson, ne kelljen kihúznom belőled!- türelmetlenkedett Amy, kezeivel körbeölelve a bögrét, amit térdén tartott meg.
-Még a vak is látja, hogy Emma oda van érte! Csak egyedül Harry nem!- védekezett kétségbeesve, még mindig elkerülve a tényleges témát. A gyomrom újból ugrott egyet. Tényleg ennyire feltűnő volna…?
-A lényeg…?- kérdeztem várakozva.
-Amíg a büfénél volt a koncerten, összefutott egy lánnyal. Halle a neve és Harry elkérte a számát. A lány a környéken lakik.
-És találkoztak azóta?- kérdezte Amy, míg én teljesen megnémultam.
Louis bólintott, én pedig azonnal lesütöttem a szemeimet. Fogalmam sem volt, hogy mi lett volna a megfelelő szó arra, amit éreztem.
-Emma…- Amy halkan szólt. Mély lélegzetet vettem és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Nem volt szükségem arra, hogy rajtam kívül még más is bolondnak nézzen, amiért azt hittem, hogy Harry valaha is érezni fog irántam valamit.
Csak barátok voltunk. És ez amilyen egyszerűen hangzott, olyan egyszerű is volt valójában.
-Ki akar velem játszani egyet?- kérdeztem, összeszedve minden jókedvem, kezembe véve a playstation konzolját.
Szerencsémre, aznap többet senki se ejtette ki Harry nevét – még ha ő is volt az egyetlen, akire gondolni tudtam.


2008. október 20.


Utáltam a hétfőket.
A reggelem egy fél órás elalvással indult, amit utána egy öt perces, szupergyors elkészülés követett. A frufrum szanaszét állt és a hajam lehetetlen helyeken kunkorodott, hiába próbáltam tenni bármit is ellene. Aztán, csak hogy még tökéletesebb legyen a reggelem, még a buszt is lekéstem. Majd az első órámat is az iskolában.
A napom ezután még katasztrofálisabban telt. A pólómat kifordítva húztam fel, amit csak pár órával később vettem észre az iskola folyosóján, de az ebédszünetben Anne – az állandó padtársam és nevetésfelelősöm – sikeresen leöntött a kávéjával. Egy vállrántással elintézte az egészet és halványan elmosolyodva bocsánatot kért, majd hozzátette, hogy ma már teljesen mindegy számomra, hogy is nézek ki.
Őszinte volt. Az a kegyetlenül őszinte fajta, de elsősorban ezért is lettünk olyan jó barátok.
Aztán három órakor, amikor már egy csepp lelkierő sem maradt bennem, kiléptem az iskolából. Az eső szemerkélt, de az utóbbi hetekben ez már teljesen megszokottá vált és néha már meg is feledkeztem róla, hogy milyen érzés lehet, ahogy a nap a bőrömet melegíti.
Aztán, mintha ez az egész nap – ami teljes kudarcként indult – nem lett volna elég, Harry a bejáratnál várt.
Kezeit farmerjának zsebébe dugta, pulóvere pedig lazán lógott rajta, sapkája továbbra is eltakarta a rakoncátlan tincseit. Utáltam magam, amiért a szívem egy árnyalattal gyorsabban kezdett dobogni a mellkasomban, míg felé sétáltam.
-Nem dolgoznod kéne?- kérdeztem homlokráncolva, de egyben örülve, hogy eltakarta a pulóverem a kávéfoltos pólómat.
Vállat vonva húzta ki kezét a zsebéből és átkarolta a vállam. Szélesen elmosolyodott és már-már csillogó szemekkel figyelte arcomat.
-Ma nem.
-Mit akarsz csinálni?- sóhajtottam fel, miközben elindultunk. A hangomban lévő él még mindig ott volt, mióta csak Louis megemlítette Hallet. Ösztönösen haragudtam Harryre, még ha nem is állt szándékomban – de nem tudtam mit tenni.
-Értékes időt tölteni az egyik legcsodálatosabb emberrel a világon.- válaszolta daloló hangon, még közelebb húzva magához.
Ugyanaz a furcsa, szúró érzés nyilallt a mellkasomba, mint legtöbb alkalommal Harry közelében. Haragudtam rá. De még magam sem tudtam miért, amikor minden vele töltött percet izgatottan vártam.
Egy szempillantás alatt csúsztam ki karja alól, mindketten megtorpantunk.
-Nekem ez… én ma nem érek rá, Harry.- kerültem pillantását és szaporábban vettem a levegőt.
-Miért?- kérdezte őszinte meglepettséggel arcán, óvatosan figyelve engem.
Mert apró darabokra töröd a szívem, akárhányszor csak rám nézel.
-Anne átjön később és…- mély lélegzetet vettem, félve, hogy rájön a hazugságra.- Sajnálom, Harry. Nem tudtam, hogy itt leszel.- egy egészen rövid pillanatra bocsánatkérően néztem szemeibe, majd elkaptam a tekintetem. Ha akár fél percnél is tovább néztem volna rá, magam mondtam volna el neki, hogy ez az egész csak egy hatalmas hazugság.
-Oh…- csak ennyit mondott, kezeit visszasüllyesztve zsebeibe.
-Igen…- mormoltam vele szemben állva, ügyet sem vetve az egyre jobban felerősödő esőre.
-Akkor…- mély lélegzetet vett és halkan felnevetett a kínos helyzet miatt.- Később beszélünk?- kérdezte, reménykedve pillantva arcomra.
Aprót bólintottam és próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.
-Később beszélünk.- suttogtam.
Egy ideig csak csendben álltuk egymás tekintetét, majd összegyűjtve minden erőmet fordítottam neki hátat, és hazaindultam. Az egész testemben leírhatatlan érzés keletkezett és minél távolabb kerültem tőle, annál jobban hiányzott. De nem fordultam vissza, bármennyire is akartam.
Hivatalosan is gyűlöltem a hétfőket.


Kicsit megcsúszva, de itt a következő fejezet! Nagyon köszönöm mindenkinek aki írt és feliratkozott a blogra! :)

Szóval… mit gondoltatok erről a fejezetről? :)

7 megjegyzés:

  1. Drága Effy!
    Ez a fejezet is a legeslegjobb volt, amit valaha olvastam. Egyszerűen fantasztikus mennyire elképesztően jól írod le a történetet, hogy mennyire magával tud ragadni. Amikor elkezdem olvasni, egyből belemerülök az egészbe, és csak falom a sorokat. Imádom, ahogy írsz, fantasztikus. Együtt tudok sírni Emma-val, nevetni, érezni. Nagyon sajnálom szegény lányt, hogy Harry nem szereti viszont szerelemmel, de biztos vagyok benne, hogy eljön nála is az az idő, mikor észre veszi Emm-et. Imádom őket együtt, Harry hihetetlenül aranyos vele, és látszik, hogy milyen őszinte baráti szeretettel gondoskodik róla, és foglalkozik vele.
    Nagyon, de nagyon várom a következő részt! :)
    FlowerGirlxx

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszett, igazából szóhoz sem jutok. Louis a kis pletykafészek, hát...Sajnálom Emma-t. Tudom min megy most keresztül, velem is volt már ez, és szinte élve felemészt. Elég nehéz lehet neki, nem irigylem. Nagyon ügyes vagy, csak így tovább. Megérte várni rá. :)

    VálaszTörlés
  3. Ez is nagyszerű lett mint eddig az összes. Imádtam. Nagyon sajnálom Emmát annyira Megérte és át tudom teljesen érezni a helyzetét. Louis nagyon szimpatikus ahogy mindenki más is, de ht miért van olyan érzésem hogy Harry későn fog rájönni hogy szereti Emmát? Nagyon várom a következőt és bem bírom ismételni hogy be kérj bocsánatot megértjük.
    Puszil Kira!

    VálaszTörlés
  4. Fantasztikus, mint mindig! Komolyan tőled még nem olvastam olyat ami nem lett volna jó! :) Imádom az írásmódod és ahogy áttudod adni az olvasónak a főszereplő érzéseit! Eddig nagyon tetszik a történet, bár tudom hogy imádni fogom a továbbiakban is csak úgy mint a Beautiful War-t! Zseniális vagy! A késéssel meg ne foglalkozz, én imádni fogom akkor is ha havonta csak 1-2 fejezetet kapunk és aki szereti az is :)

    VálaszTörlés