Epilógus

„és egy nap, meg fogod érteni, hogy néhány ember hogy érezhet valakit ismerősnek, ahogy találkoznak… mintha a lelkük már évekkel ezelőtt összetalálkozott volna és ugyanonnan folytatják ahonnan abbahagyták. és egy nap, csak úgy a semmiből fel fog tűnni valaki és azt fogja mondani neked… „Már vártalak és annyira hiányoztál.”

2016. november 10.

Az órák múlásával egyre sötétebb lett és percről percre egyre dermesztőbb lett a hideg. Kabátomat összehúztam magamon, gondolatimban átkozva magam, amiért csak egy vékony kabát volt rajtam és a kelleténél sokkal kevesebb és vékonyabb pulóver.

A tűzre már órák óta vártunk, nem túl meglepő módon, teljesen hiába.

Egy fatönkön ültem, egy vastag pokrócon, amit alaposan összehajtogattam, reménykedve benne, hogy legalább az valamilyen meleget ad számomra, de minden reményteli próbálkozásom teljesen fölösleges volt.

Az elmúlt egy órában legalább háromszor beszéltem le róla magam, hogy szóljak Harrynek, hogy inkább menjünk.

De a nevetése visszhangzott a fák között és a szemei még a sötétben is csillogtak a boldogságtól és bár képes lettem volna megfojtani Louist jelen pillanatban egy kanál vízben is, örültem neki, hogy ismét itthon van, még ha csak pár napra is.

Hirtelen fény gyúlt fel körülöttünk és a tűz ropogni kezdett, mire Anne és én is fellélegezve néztünk Niallre, aki diadalittas mosollyal arcán piszkálta meg a tüzet, Anne felé kacsintva, aki csak elpirulva sütötte le szemeit és még mielőtt mondhattam volna neki bármit is, Niallhez sétált.

Egy ideig mosolyogva figyeltem őket, ahogy a tűznél, szorosan egymás mellett ülve beszélgettek, majd érezve magamon valaki tekintetét fejemet az ellenkező irányba fordítottam, összetalálkozva Harry pillantásával, míg Louisszal beszélgetett.

Ajkai halvány mosolyra húzódtak, közben álltuk egymás pillantását és mint mindig, a szívem egy csettintésre gyorsabb iramot vett fel és már nem is fáztam annyira, mint eddig.

A gyomrom összezsugorodott az emléktől, mikor legelőször találkoztunk ugyanitt és már akkor sem tudtam róla levenni a szemeimet.

Mintha csak egy mágnes lett volna, ami megállás nélkül vonzott magához.

De mára már tudom, hogy ennél sokkal többről volt szó mindig is és hiába mosolyog csak rajtam és ingatja a fejét, akárhányszor csak elmondom neki, hogy első látásra beleszerettem.

Mert így történt és ez a fajta szerelem egy árnyalatnyit sem halványult iránta, hanem csak nőtt és nőtt és az idő legnagyobb részében teljesen halálra rémített engem.

És bár csak egyszer vallotta be, ő is hasonlóképp érzett, mikor először érezte, még évekkel ezelőtt és talán ha akkoriban nagyobb lett volna a bátorságom, ha csak egyszer kimondtam volna, amire gondoltam, több évnyi felesleges gyötrődéstől mentettem volna meg magunkat.

De én annyira szerelmes voltam és ő annyira vak.

És most itt vagyunk, egy közös lakáson osztozva, minden éjszakánkat és nappalunkat egymással töltve és nem tudom másként elképzelni az életem, még egyszer nem menne már nélküle.

Ijedten eszméltem fel gondolataim közül, mikor egy meleg kéz ragadta meg enyémet és felhúzott, amitől azonnal Harry mellkasának nyomódtam, meglepve kapaszkodva meg szabadon lévő kezemmel vállába.

-Szia.- mosolygott szélesen és szemeimbe nézett.

Elengedte kezemet, amit szintén vállára tettem, majd feljebb simítva mindkét kezem körbeöleltem nyakát és alig érezhetően haját piszkáltam tarkójánál.

-Hello.- motyogtam halkan és ajkaimat lágyan övéihez érintettem, míg ő kezeit derekamra helyezte, még közelebb húzva engem magához.

De csókunk nem maradt abba, mint ahogy elterveztem, bár ezt egy cseppet sem bántam. Ajkaink továbbra is lassan mozogtak, gyengéden és minden egymás iránt érzett érzelmünket tisztán kifejezve. Karjaim úgy ölelték körbe, mintha csak az életem múlt volna rajta és a térdeim még nyolc hosszú év után is megremegtek, már csak a közelségétől.

Mert valóban az életem múlt rajta… mert ő volt minden, amit valaha is akartam és akire mindig is szükségem volt. Ő a legjobb barátom, ő az első gondolatom minden reggel és az ő csókjával alszom el minden éjjel.

Ő az otthonom.

Mert egyszer, valahol, valamikor valakinek a szemébe nézel és rájössz, hogy az otthon nem egy hely – hanem egy személy, akit tiszta szívedből szeretsz.

Szóval, itt volnánk....

Először is, mint mindig, szeretném, ha tudnátok, hogy kifejezhetetlenül hálás vagyok nektek, amiért végig itt voltatok velem és olvastátok a történetet, amit több, mint egy éve kezdtem. Nagyon köszönök nektek mindent, az összes hozzászólást és a türelmeteket a fejezetek között. Tényleg nem tudom nektek elégszer elmondani, hogy mennyire köszönök mindent és remélem velem maradtok és tovább olvassátok a történeteimet. Vannak új ötleteim, de elsőként szeretném befejezni a Beautiful War-t, amit ha esetleg nem olvastatok, nézzetek be, hamarosan jön hozzá az új fejezet :)
Még egyszer utoljára, remélem mindenkinek tetszett a fejezet :)