Epilógus

„és egy nap, meg fogod érteni, hogy néhány ember hogy érezhet valakit ismerősnek, ahogy találkoznak… mintha a lelkük már évekkel ezelőtt összetalálkozott volna és ugyanonnan folytatják ahonnan abbahagyták. és egy nap, csak úgy a semmiből fel fog tűnni valaki és azt fogja mondani neked… „Már vártalak és annyira hiányoztál.”

2016. november 10.

Az órák múlásával egyre sötétebb lett és percről percre egyre dermesztőbb lett a hideg. Kabátomat összehúztam magamon, gondolatimban átkozva magam, amiért csak egy vékony kabát volt rajtam és a kelleténél sokkal kevesebb és vékonyabb pulóver.

A tűzre már órák óta vártunk, nem túl meglepő módon, teljesen hiába.

Egy fatönkön ültem, egy vastag pokrócon, amit alaposan összehajtogattam, reménykedve benne, hogy legalább az valamilyen meleget ad számomra, de minden reményteli próbálkozásom teljesen fölösleges volt.

Az elmúlt egy órában legalább háromszor beszéltem le róla magam, hogy szóljak Harrynek, hogy inkább menjünk.

De a nevetése visszhangzott a fák között és a szemei még a sötétben is csillogtak a boldogságtól és bár képes lettem volna megfojtani Louist jelen pillanatban egy kanál vízben is, örültem neki, hogy ismét itthon van, még ha csak pár napra is.

Hirtelen fény gyúlt fel körülöttünk és a tűz ropogni kezdett, mire Anne és én is fellélegezve néztünk Niallre, aki diadalittas mosollyal arcán piszkálta meg a tüzet, Anne felé kacsintva, aki csak elpirulva sütötte le szemeit és még mielőtt mondhattam volna neki bármit is, Niallhez sétált.

Egy ideig mosolyogva figyeltem őket, ahogy a tűznél, szorosan egymás mellett ülve beszélgettek, majd érezve magamon valaki tekintetét fejemet az ellenkező irányba fordítottam, összetalálkozva Harry pillantásával, míg Louisszal beszélgetett.

Ajkai halvány mosolyra húzódtak, közben álltuk egymás pillantását és mint mindig, a szívem egy csettintésre gyorsabb iramot vett fel és már nem is fáztam annyira, mint eddig.

A gyomrom összezsugorodott az emléktől, mikor legelőször találkoztunk ugyanitt és már akkor sem tudtam róla levenni a szemeimet.

Mintha csak egy mágnes lett volna, ami megállás nélkül vonzott magához.

De mára már tudom, hogy ennél sokkal többről volt szó mindig is és hiába mosolyog csak rajtam és ingatja a fejét, akárhányszor csak elmondom neki, hogy első látásra beleszerettem.

Mert így történt és ez a fajta szerelem egy árnyalatnyit sem halványult iránta, hanem csak nőtt és nőtt és az idő legnagyobb részében teljesen halálra rémített engem.

És bár csak egyszer vallotta be, ő is hasonlóképp érzett, mikor először érezte, még évekkel ezelőtt és talán ha akkoriban nagyobb lett volna a bátorságom, ha csak egyszer kimondtam volna, amire gondoltam, több évnyi felesleges gyötrődéstől mentettem volna meg magunkat.

De én annyira szerelmes voltam és ő annyira vak.

És most itt vagyunk, egy közös lakáson osztozva, minden éjszakánkat és nappalunkat egymással töltve és nem tudom másként elképzelni az életem, még egyszer nem menne már nélküle.

Ijedten eszméltem fel gondolataim közül, mikor egy meleg kéz ragadta meg enyémet és felhúzott, amitől azonnal Harry mellkasának nyomódtam, meglepve kapaszkodva meg szabadon lévő kezemmel vállába.

-Szia.- mosolygott szélesen és szemeimbe nézett.

Elengedte kezemet, amit szintén vállára tettem, majd feljebb simítva mindkét kezem körbeöleltem nyakát és alig érezhetően haját piszkáltam tarkójánál.

-Hello.- motyogtam halkan és ajkaimat lágyan övéihez érintettem, míg ő kezeit derekamra helyezte, még közelebb húzva engem magához.

De csókunk nem maradt abba, mint ahogy elterveztem, bár ezt egy cseppet sem bántam. Ajkaink továbbra is lassan mozogtak, gyengéden és minden egymás iránt érzett érzelmünket tisztán kifejezve. Karjaim úgy ölelték körbe, mintha csak az életem múlt volna rajta és a térdeim még nyolc hosszú év után is megremegtek, már csak a közelségétől.

Mert valóban az életem múlt rajta… mert ő volt minden, amit valaha is akartam és akire mindig is szükségem volt. Ő a legjobb barátom, ő az első gondolatom minden reggel és az ő csókjával alszom el minden éjjel.

Ő az otthonom.

Mert egyszer, valahol, valamikor valakinek a szemébe nézel és rájössz, hogy az otthon nem egy hely – hanem egy személy, akit tiszta szívedből szeretsz.

Szóval, itt volnánk....

Először is, mint mindig, szeretném, ha tudnátok, hogy kifejezhetetlenül hálás vagyok nektek, amiért végig itt voltatok velem és olvastátok a történetet, amit több, mint egy éve kezdtem. Nagyon köszönök nektek mindent, az összes hozzászólást és a türelmeteket a fejezetek között. Tényleg nem tudom nektek elégszer elmondani, hogy mennyire köszönök mindent és remélem velem maradtok és tovább olvassátok a történeteimet. Vannak új ötleteim, de elsőként szeretném befejezni a Beautiful War-t, amit ha esetleg nem olvastatok, nézzetek be, hamarosan jön hozzá az új fejezet :)
Még egyszer utoljára, remélem mindenkinek tetszett a fejezet :) 

35. Fejezet

„és én szerettem őt, csakis őt, ahogy végignéztem, hogy a bőröm alá kúszik és egyenesen a lelkembe. És szerettem őt, csakis őt, ahogy végigsuhant sötét mezőimen rózsák nyomát hagyva maga után, hogy kikeljenek. És szerettem őt, csakis őt, ahogy teljesen megsemmisített és értelmet adott a csontjaimnak. De a leglényegesebb, hogy szerettem őt, csakis őt, hogy meggyógyított apránként és hazavezetett engem.”

2015. január 2.

Síri csönd volt a lakásban, egyedül csak lélegzetvételeim hangját és szívem ritmusos dobogását hallottam.

Bőröndök és dobozok hevertek körülöttem a hálószobám – a régi hálószobám – ágya körül, arra várva, hogy levigyem őket a ház elé.

Nem voltak könnyek, sem fájó gondolatok.

Csak a mellkasom szorított, mikor Greg arcára gondoltam, ami annyira megtört volt és egyben dühös, mikor elmondtam neki mindent.

Új év, új élet.

A kezeim megremegtek, mikor az utolsó bögrémet is a dobozomba raktam ezúttal már a konyhában állva, elzárva az egész múltamat.

Még mindig nem csordult le egyetlen könnycsepp sem arcomon.

Az ajtón három halk kopogtatás hallatszott, egy másodpercre lefagyasztva mozdulataimat, de mire ráébredtem, hogy Greg nem kopogna a saját lakásában, már a nyitott ajtóban álltam, Harry zöld szemeibe nézve.

-Szia.- mormoltam, míg ő átlépve a küszöböt, egyből karjaiba zárt.

Mély lélegzetet vettem, hagyva, hogy finom kölnijének illata megnyugtassa érzékeimet, míg tenyerével végigsimított hátamon, majd mindkét kezét derekamra helyezte. Ajkai egy apró, gyengéd csókot adtak fejem tetejére, majd megemberelve magam elhúzódtam tőle, hogy ismét szemeibe nézhessek.

-Minden oké?- kérdezte halkan, mire én csak hevesen bólogatni kezdtem, magammal húzva a lakásba, majd belöktem mögötte az ajtót, félig még mindig vállaiba csimpaszkodva.

-Találkoztál vele?- kérdezte, egy tincset fülem mögé tűrve, szemeivel arcomat kémlelve.

-Nem, de lassan hazaérhet. Megbeszéltük, hogy összepakolok mindent, mire hazaér.- sóhajtottam fel, elszakadva Harry melegségétől és visszamentem a konyhába, felvéve az asztalról a dobozt.

-Megvan mindened?- kérdezte Harry megköszörülve torkát, majd hajába túrt és kellemetlenül körbenézett a lakásban.

-Igen, kihordok mindent a hálóból és levihetjük őket. Szerintem csak kétszer kell fordulnunk.- válaszoltam, tudva, hogy Harry nem szívesen menne be abba a szobába, amit Greggel egészen idáig megosztottam.

Míg kihúztam a bőröndöket és a dobozokat, Harry a törékeny tárgyakat elkezdte lehordani a kocsijához, ezzel még több időt spórolva nekünk és közel negyed órával később megtelítettem az életem egy jelentős részével Harry csomagtartóját.

Mind csak tárgy volt és bár amiatt kellett volna rosszul éreznem magam, hogy a több éves kapcsolatom véget ért, amire építeni kezdtem a jövőmet – ehelyett azon bánkódtam, hogy az életem nem állt másból mint bögrékkel és tányérokkal megtömött dobozokból és púposra pakolt bőröndökből, amikben csak ruhák voltak.

Mind csak ócska vacakság volt.

-Biztos vagy benne, hogy jól vagy?- kérdezte, kezét combomra simítva, mielőtt elindította az autót. Zöld szemei félve, de ugyanakkor törődve suhantak át arcomon, végigtanulmányozva minden rezdülésemet, ami elárulhatna.

-Sose voltam még jobban.- válaszoltam mélyen szemeibe nézve, majd tenyeremet arcára simítva húztam fejét közelebb magamhoz, míg én is közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.

És tudtam, hogy szemrebbenés nélkül elcseréltem volna minden ócskaságomat, ha csak az lehetett volna a módja annak, hogy ajkait ismét enyéimen érezhessem.

2015. február 1.

Halkan tipegtem a hideg padlón a hálószoba felé, ügyelve rá, hogy semmiféle zajt se csapjak. A kezemben lévő tálcán a poharak hangosan egymásnak koccantak, ami meglepően hangos volt, köszönhetően a reggeli csendnek a lakásban. A gyomrom felmordult, ahogy ismét magamba szívtam a friss palacsinta illatát és bár hosszú késztetésnek álltam ellen a konyhában töltött időm alatt, ha lett volna szabad kezem, ezúttal rekordsebességgel elpusztítottam volna mindet, bármennyi munkát is fektettem beléjük.

Csokival és tejszínhabbal, nem a legművészibben, de egy 22-es szám díszelgett és képtelen voltam visszatartani feltörő, izgatott vigyoromat, mikor végre a háló ajtajához értem.

Lábammal lassan beljebb löktem az ajtót, még a lélegzetemet is visszatartva, hogy ezúttal ne csörömpöljek a poharakkal.

És ott feküdt Harry az ágyon, hasára fordulva, hosszú hajával eltakarva egész arcát, hangosan szuszogva.

Ajkaimat összeszorítva sétáltam az ágy oldalához, letéve a tálcát arra az oldalra, ahol én szoktam aludni, majd beljebb kúsztam a takarók és párnák közé, kisöpörve haját arcából.

-Mhm…- mormogta, arcát még jobban a párnába fúrva, mire én halkan felnevettem.

-Boldog vasárnapot…- suttogtam daloló hangon, haját babrálva, míg ő csak halkan mormogott valamit a párnába.

-Még két percet…- kezét, ami fejénél volt lustán felemelte két ujját felmutatva, mire én csak egy apró csókot adtam szája sarkába.

Jólesően felsóhajtott, de ugyanúgy maradt az ágyban.

-Oké, boldog születésnapot!- kuncogtam, ismét megcsókolva őt, de ezúttal ajkain. A rövidnek tervezett csókom hosszúra sikeredett, mikor hirtelen kezét derekam köré csúsztatta és maga alá húzott az ágyba, elmélyítve csókunkat, míg én meglepődve bár, de egyik kezemet tarkójára, míg másikat karjára tettem.

-Ezért már megéri felkelni, bármennyire is vagyok másnapos.- mormogta, orrával enyémet piszkálva, míg én teljesen elvarázsolódva babráltam haját, kiélvezve a pillanatot.

-Mondtam már, hogy azért szeretlek, mert ilyen szókimondó vagy?- kérdeztem mosolyogva, míg ő apró csókokat hintett arcom minden elérhető pontjára.

-Is. Tudom, hogy több millió oka van annak, hogy szeretsz.- mondta rekedtes hangján és pimasz mosollyal arcán nézett le rám.

-Édes istenem, minél öregebb vagy, annál nagyobb ostobaságok hagyják el a szádat.- nevettem fel, mire ő tettetett sértettséggel arcán húzódott el tőlem.

-Oh, igazán? Meglátjuk, hogy te milyen leszel, ha öregedni kezdesz.- válaszolta kikerekedett, igéző zöld szemeivel, de én csak szemeimet forgatva húztam vissza magamhoz tarkójánál fogva és megcsókoltam.

De a pillanat nem tartott sokáig, ugyanis hamarabb elhúzódott tőlem, mint gondoltam.

-Mi ez az illat?- fejét forgatva nézett körbe a szobában, majd tekintete megállapodott a reggelivel megpakolt tányéron.

-Ez, az ajándékod egy része.- mondtam lassú, sejtelmes hangon, aminek köszönhetően arcát ismét felém fordította.

-Minden ajándékomat az ágyba kapom?- kérdezte egy oktávval mélyebb hangon, szemeit ajkaimra vezetve.

-Csak a sorrendet kell eldöntened.- suttogtam és tarkójánál hajába túrtam, míg ő azonnal lecsapott ajkaimra és egész testével nekem feszült, egyértelművé téve számomra, hogy a reggeli még bőven várhat.

2015. február 14.

-Le vagyok nyűgözve.- bólogattam elismerően, de képtelen voltam megállni, a nevetés önálló utat tört fel magának belőlem.

-Én vagyok a legrosszabb.- dörzsölte arcát egy fáradt sóhaj kíséretében míg én a megégett vacsoránkat tanulmányoztam a konyhapulton.

-Nem vagy rossz és ez… ez még megmenthető, biztos vagyok benne.- mondtam lágyan, nem tudva megállni, hogy közben ne nevessek fel egy-egy pillanatra, míg ő háttal a pultnak dőlt, összekulcsolva kezeit mellkasa előtt.

-Koromfeketére sült, Em! Ha nem mondtam volna, még mindig nem jöttél volna rá, hogy lasagne!- puffogta, mire belőlem ismét halk nevetés tört fel, ami még inkább csak felbosszantotta.

Tenyereimet karjaira tettem mikor vele szembe álltam és néhány másodpercig küzdöttem, hogy pillantásunk összetalálkozzon, mire megadta magát és rám nézett.

-Nézd, vettél bort, az egész lakásod mécsesekkel és rózsákkal van feldíszítve és bár tudtuk mindketten, hogy esélyed sincs a konyhában, mégiscsak akartál valamit csinálni… és nekem csak ez a fontos, más nem számít. Csak te.- utolsó mondatomat suttogtam és nem hittem el, hogy a szívem még mindig képes lett volna áttörni csontjaimat, olyan hevesen vert.

-Annyira átkozottul szeretlek, ugye tudod?- tenyerét arcomra simította, hüvelkyujjával apró kört rajzolva bőrömön míg én alig láthatóan bólintottam egyet, nehézkesen véve levegőt közelségének és szavainak köszönhetően.

-Én is átkozottul szeretlek, Styles.- mormoltam, mire felnevetett és úgy csókolt, mintha ez lett volna az első.

2015. március 4.

-Mikor mész vissza Manchesterbe?- szűrődött ki Harry hangja a nappaliból, míg én a dolgozószobájában ültem az asztalnál, végigfutva a dalszövegeimen.

-Kilencedikén van egy találkozóm egy Bobby nevű pasassal, azt mondják jó és Ed szerint megérné megmutatni neki néhány számomat, hátha rákap valamelyikre.- kiabáltam vissza, szemeimmel követve a kezemben lévő sorokat.

-És mi lenne, ha utána egyből jönnél haza?- kérdezte, de hangja ezúttal sokkal közelebbről jött.

Fejemet felkapva megláttam Harryt a szoba ajtajának dőlve, ahogy csillogó szemekkel és gödröcskéit megmutató mosollyal arcán figyel engem.

-Szerdán vagy csütörtökön vissza tudok jönni vonattal vagy busszal.- bólintottam, visszanézve az előttem heverő papírokra.

-De addig Annenél lennél.- mondta, mire én értetlenkedő arckifejezéssel néztem fel rá.

-Igen, mivel vele lakok. Mégis ki másnál lennék?- kérdeztem úgy érezve, hogy számomra valami lényegesen kimaradt a beszélgetésből.

-Velem?- kérdezett vissza, felvonva szemöldökét.

-Most is veled vagyok.- értetlenkedtem.

Mélyen felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta szemeit, majd ellökve magát az ajtótól az asztalhoz sétált, két kezével megtámaszkodva rajta velem szembe és fejét lehajtotta, hogy szemünk egy magasságban legyen.

-Azt szeretném, hogy mindig velem legyél.- mondta nyugodt és szokásosan lassú szavaival.

-És én is mindig szeretnék veled lenni…- válaszoltam ugyanúgy, várakozva pillantva rá.

-Édes istenem, annyira megnehezíted ezt!- ingatta fejét, szemeit ismét a plafon felé vezetve.- Úgy értettem, hogy szeretnék veled élni, Em. Összeköltöznél velem?- bökte ki végül a hiányzó információt, mire én kicsattanó mosollyal ugrottam fel székemből és az asztal fölött átnyúlva nyakába kapaszkodva megöleltem őt.

-Igen, igen, igen, igen, igen!- ismételgettem a szavakat, mint egy beakadt lejátszó újra és újra és még sosem éreztem ilyen boldognak magam.

És kételkedtem benne, hogy bármi is képes lenne elrontani ezt a fajta boldogságot.

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek, hogy elolvastátok a fejezetet, hogy még mindig itt vagytok velem és, hogy írtok a részeimhez!

Imádlak titeket :)

34. Fejezet

„és ez így megy, ha túlságosan szeretsz, túl nagy lesz a fájdalom és minden ami közben történik, csak hazugság.”

2014. december 25.

A szerelem komplikált.

Hiába beszél mindenki róla ugyanúgy, hiába írnak róla több ezernyi sort.

A szerelem komplikált és mindenki másként éli meg, másként szeret, másként érzi ugyanazokat a dolgokat, amiket bárki más.

A szerelem fájdalmas de ugyanakkor képes akkora gyönyört okozni, hogy az ember a függőjévé válik.

A szerelem maga a boldogság, a szerelem azt jelenti, hogy kötődsz valakihez, a szerelem nem elvesz, hanem ad, a szerelem többre sarkall, a szerelemtől úgy érzed, hogy képes lennél bármire.

A szerelem a mennydörgés kora reggel, a késő éjszakai vezetés halkan szóló régi slágerekkel, az első napsütéses tavaszi nap, az utolsó falat a kedvenc süteményedből, a régi könyvek illata,  a könnyekbe nyúló nevetés és a hosszantartó ölelés egy hosszú és fárasztó nap után, az első kudarc és az első siker.

Tudom, hogy képes lennél te is vagy száz dolgot hozzáadni a listához.

De pontosan hogyan tudod saját tapasztalatból, saját érzésekből átadni? Hogyan is lehetne leírni vagy megfogalmazni, ha nincsenek rá pontos, tökéletesen megfelelő és helytálló szavak?

Az egyetlen dolog, amit száz százalékig tudok, az az, hogy a szerelem komplikált. És ezt, a jelenlegi pillanat nem is tudná ennél tökéletesebben bemutatni.

Fogaimmal alig érezhetően csipkedtem alsó ajkam, míg könnybe lábadt szemekkel meredtem magam elé, hevesen lüktető szívvel és több milliónyi gondolattal a fejemben, míg Greg csillogó, barna szemeibe néztem. A levegő a torkomon akadt és egy másodperc töredékére Harry smaragdzöld szemei az agyamba égették emléküket, ahogy mosolyogva néz rám és a hajába túr.

Aztán ismét Greggel találtam szemben magam, aki egyre feszültebben fürkészte arcomat, válaszomra várva, de képtelen voltam szóhoz jutni.

Közel egy napja magammal viaskodtam, egyre inkább összezavartnak érezve magam, hogy mi tévő legyek és Greg egy cseppet sem segített a helyzetemen.

Reggel még Harryvel sms-eztem, bujkálva és szégyenkezve a bűntudattól, míg most, este Greg döntés elé állított.

Sosem merült fel a kérdés a fejemben, sosem tűnt választható opciónak, sosem gondoltam bele, hogy akarom e. De Greg a fejemnek szegezte a kérdést a lakásunk nappalijában, térdre ereszkedve, halvány mosollyal arcán és reménytől csillogó szemekkel.

Hozzám jönnél feleségül?

Az egész testem összerándult, ahogy fejemben megismételtem a pillanatot, ami teljesen szótlanná varázsolt engem.

De a legijesztőbb az volt az egészben, hogy elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha igent mondanék.

Tekintetem a csillogó gyűrűre tévedt, amin az apró kő megcsillant a fényben, azonnal eszembe juttatva Harry szemeit ismét.

Mi van, ha amire készülünk Harryvel, nem működik? Mi van, ha romba dönti az egész a barátságunkat? És ha csak egy fellángolás? Mi van akkor, ha eddig csak azért sóvárogtam ennyire utána, mert tudtam, hogy nem kaphatom őt meg?

Mi van, ha ez az egész csak egy hiba?

-Em, tudom, hogy az utóbbi időben többet veszekedtünk, mint eddig bármikor… de szeretlek. És tudom, hogy veled akarom leélni az életem hátralévő részét és mindent meg fogok tenni azért, hogy a világ legboldogabb nőjének érezd magad.- hangja rekedtes volt és tisztán kivehető volt az izgalom is belőle, mintha órák óta csak farkasszemet néztünk volna egymással, miközben csak egyetlen percről volt szó.

Mi van, ha Greg mellett van a helyem?

-Gondolkodnom kell rajta.- suttogtam félve, részben hitetlenkedve, hogy valóban nem adtam határozott választ kérdésére.

Megkövülten pislogott rám, lassan felegyenesedve, hogy szemtől szemben állhassunk.

-Hát ezt nem pont így terveztem.- idegesen nevette el magát, hajába túrva, szorosan tincseibe kapaszkodva, mielőtt maga mellé eresztette mindkét kezét, elrejtve előlem az egyre idegesítőbben csillogó gyűrűt.

-Hé…- kezeimet arcára simítottam, hogy szemei ismét rám fókuszáljanak és bár magam sem tudtam, mit művelek, a szavak maguktól csúsztak ki ajkaimon, a végtelenségig összezavarva engem.- Szeretlek, oké?- ajkait összeszorítva bólintott lassan, remegve fújva ki a levegőt, amit eddig magában tartott és erőtlenül elmosolyodott.

-Csak ez egy hatalmas lépés és sose gondoltam, hogy valaha is megtesszük, én…- én eddig a percig szakítani akartam veled. Gyerünk, Em… Csak mondd ki.

De képtelen voltam kimondani.

-Oké…- vágott szavamba, tenyerét kezemre helyezve.- Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél.- mondta eltökélten, rezdületlenül állva pillantásomat.

2014. december 26.

Harry: hol vagy, Em?

Harry: itt várlak a helyünkön

Harry: lassan fél órája itt kéne lenned

Harry: Em…

Emma: nem tudok jönni

Emma: sajnálom

Harry: hogy érted, hogy nem tudsz jönni

Harry: ugye nem úgy, ahogy gondolom, Em?

Emma: Harry…

Harry: mi történt?

Harry: ugye most csak viccelsz, Em?

Harry: mégis mi a francot tudott mondani, amitől hirtelen meggondoltad magad?

Emma: semmit…

Harry: francokat, két napja még alig vártad, hogy mindketten itthon legyünk

Harry: és hirtelen jössz ezzel, hogy ’nem tudsz jönni’.

Harry: csinált valamit?

Emma: nem, dehogy, én csak… én nem tudom, mit csináljak

Harry: tehát jól belemászott a fejedbe

Harry: tudtam, hogy ez lesz

Harry: hogy nem lett volna szabad visszamenned hozzá

Emma: egyáltalán nem erről van szó, Harry

Harry: akkor miről?

Harry: hm?

Harry: ha még arra sem vagy képes, hogy felhívj

Harry: vagy felvedd a telefont

Harry: ne tűnj el, Em. Tudom, hogy ezt is elolvasod

Harry: Em…

Harry: Em?

2014. december 31.

-Szólj, ha nem így van, de ha jól emlékszek nemrég még Harry mellől, az ágyból kimászva hívtál az éjszaka kellős közepén és most itt van Greg!- kiabálta túl a lakásában bömbölő zenét Anne, miután magával húzott a hálójába rögtön azután, ahogy Greggel átléptük a lakásának a küszöbét.

-Talán lemaradtam valamiről, vagy csak az egészet álmodtam?- kérdezte értetlenkedve, kikerekedett szemekkel nézve rám, míg még mindig kezével karomat szorongatta, aminél fogva húzott maga után.

Felsóhajtva hajamba túrtam szabadon lévő kezemmel és egy röpke pillanatra a csukott ajtóra pillantottam Anne háta mögött.

-Nem, nem álmodtad.- feleltem monoton hangon, míg ő egyre jobban felhúzva szemöldökeit nézett rám.- Csak máshogy alakultak a dolgok.- vontam meg vállam és hangom elhalt, míg Anne eleresztve karomat a levegőbe emelte kezeit, ingerült arcot vágva.

-Úgy tudtam, hogy valamit el fog cseszni! Komolyan, évek óta nektek szurkolok és végre, amikor történik valami, azt elcseszi!

-Nem, nem!- próbáltam megnyugtatni, ami megemelt hangomtól részben sikerült is.- Nem csinált semmit.- ingattam fejem.

-Akkor miért van itt Greg?- értetlenkedett.

-Megkérte a kezem.- hadartam a lehető leggyorsabban, de döbbent arckifejezése láttán tudtam, hogy tökéletesen értette, mit mondok.

-Hogy mi!?- kiáltotta, amiben biztos vagyok, hogy még kint is hallották.

-Nem mondtam neki igent, még mielőtt kérdeznéd!- tettem hozzá gyorsan, még mielőtt bármit is mondhatott volna.- De nemet se…- mormoltam halkan, hangosan felnyögve, ahogy bőrömet nyúzva dörzsöltem arcomat, eltakarva magam elől Anne feltehetőleg bosszús pillantását.

-Mégis mi a franc bajod van?!- tört ki ismét.- Van egy férfi, aki után évekig sírsz, megpróbálod túltenni magad rajta kétségbeejtően sikertelenül, de aztán végre minden klappol és te jössz ezzel? Mi. Bajod. Van.- Az utolsó három szót lassan és jól érthetően, teljesen kiborulva kérdezte, és egy pillanatra megijedtem, hogy vehemens hadonászásai közben fejbe vág.

-Az egész megint egy hazugságra épült volna, Anne! Szerinted nem gondoltam át? Szerinted nem rettegek még mindig, hogy amit csinálok, az ostobaság?- kérdeztem ezúttal én is teljesen kikelve magamból, engedve, hogy a magamba fojtott kétségbeesett gondolatok végre hallgató fülekre találjanak.

-Hát akkor nyugodj meg, hatalmas ostobaságot csinálsz éppen most!- válaszolta arcomat fürkészve.- Itt lesz ma este, lehet, hogy már most is itt van… és remélem, hogy jövőre…- egy pillanatra vékony karórájára nézett, majd vissza arcomra.- ami másfél óra múlva lesz, végre tisztázod ezt az egészet Harryvel és vele is maradsz.- hangja ellentmondást nem tűrő volt, de minél tovább nézett engem, szemeiben annál jobban látszott, hogy kezd megenyhülni rajtam.

-Egymás mellett van a helyetek és már nekem is fájna, ha tovább kéne néznem a szerencsétlenkedéseiteket, Em.- halványan elmosolyodott és egy rövid pillanatra megölelt, amit viszonoztam, majd elhúzódva tőlem az ajtóhoz sétált, majd még mielőtt kinyitotta volna, egy utolsó pillantást vetett rám.

-Keresd meg.

Majd egyedül maradtam a szobában, egyedül csak a dübörgő zenét hallva.

Arcomat ismét tenyereim közé temettem és mély lélegzetet vettem, majd pár másodperccel később kifújtam, aztán remegő kezeimet magam mellé eresztettem, tekintetem a padlóra függesztve pedig azonnal összetalálkozott a téveszthetetlen pár csizmával.

Ajkaimat összeszorítva vezettem végig tekintetem lábain, felsőtestén, majd remegő gyomorral szemeim arcára tévedtek, rövidesen összetalálkozva csillogó zöld szemeivel, amik rezdületlenül csak engem figyeltek.

Már a szobában állt, az ajtó még mindig nyitva volt mögötte és egy röpke pillanatra késztetést éreztem, hogy egyből a nyakába boruljak milliónyi bocsánatkéréssel elhalmozva őt, amiért napok óta kinyomtam a hívásait.

-Beszélnünk kell.- hangja rekedtes volt, mint mindig, de ezúttal monoton volt, amit talán még sose hallottam tőle.

Alsó ajkamat beharapva bólintottam, lelkiekben minden eshetőségre felkészülve.

-Tudom.- suttogtam.

-Akkor beszélj.- felelte ugyanolyan hangon, amitől még a vér is megfagyott az ereimben és egész testemben reszketni kezdtem, már most küszködve a kikívánkozó könnyekkel.

De nem tudtam egy szót sem kicsikarni magamból és egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi üthetett belém, hogy akár egy apró tűszúrásnyi fájdalmat is képes legyek okozni az előttem álló férfinek, aki minden volt számomra.

-Hallgatlak.- sürgetett, még mindig ugyanott állva, még mindig ugyanazzal a semleges arckifejezéssel nézve vissza rám.

-Megkérte a kezem, Harry.- suttogtam, továbbra is állva pillantását, míg ez az egyetlen mondat képes volt arra, hogy minden érzelem kiüljön az arcára.

-Mi?

-Annyira sajnálom…- a könnyeimnek ezúttal már képtelen voltam megálljt parancsolni, maguktól folytak végig arcomon.- Annyira összevagyok zavarodva és fogalmam sincs, hogy mit csináljak…

-Mit mondtál neki?- kérdezte, szemeivel minden egyes rezdülésemet követve.

-Azt, hogy átgondolom, mert…- a hangom elakadt és kezeimmel idegesen töröltem le újra és újra arcomról könnyeimet, miközben Harry még mindig nem moccant, csupán csak pillantása cikázott ide-oda rajtam.

-Mert?! Miért kell ezt átgondolnod?- emelte meg hangját, hajába túrva, míg egy lépést közeledett felém.- Nem veszed észre, Em?! Nekem kéne az ő helyébe lennem! Velem kéne laknod, velem kéne minden napodat és éjszakádat megosztanod! Nekem kellett volna letérdelnem eléd, hogy megkérjem a kezed! Nem érzed, hogy ez így nincs jól? Nem érzed, hogy az, ami közte és közted van, a nyomunkba sem ér?!- mély hangjának hallatán megrezzentem és képtelen voltam zöld szemein kívül máshova nézni, míg beszélt. A szívem követhetetlenül gyorsan vert, annyira gyorsan, hogy már szúrt és sajgott a mellkasom.

Aztán hihetetlenül gyorsan, egyetlen pillanat alatt levert a víz és leállt a szívem az ijedtségtől, mikor Harry válla fölött megláttam valakit elsétálni az ajtó előtt.

-Harry, bárki meghallhat, kérlek, ezt ne itt beszéljük meg.- kérleltem halkan.

-Nem érdekel, ha Greg meghallja, vagy ha bárki meghallja. Mert szeretlek! Minden áldott éjjel, amikor lehunyom a szemeimet, látom, ahogy lisztes arccal nézel vissza rám, azzal a nézéssel, amitől megrémültem. Mert az volt az a pillanat, amikor beléd szerettem, Em. És annyira megrémített az érzés, hogy az egész életemet képes lettem volna leélni ott, a pékségben, ha úgy örökre csak veled lehetek.- míg beszélt egyre közelebb került hozzám és bár néhány perce még érzelemmentes arccal nézett vissza rám, ezúttal letudtam volna olvasni bármit arcvonásairól.

Tenyereit arcomra tette, letörölve a maradék könnyeket amik lassan folytak még mindig bőrömön és továbbra is állta tekintetem.

-Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy minden pillanatban arra vársz, hogy valami azt sugallja, hogy ez rossz döntés.- egyre közelebb hajolt hozzám, míg ezúttal én voltam kettőnk közül az, aki mozdulatlanul állt.- De eddig csak az volt az, amikor elengedtük egymást.- homlokát enyémnek döntötte, én pedig levegő után kapkodva kezeibe kapaszkodtam.

-Úgyhogy kérlek, ne komplikálj túl mindent, mert az agyamra mész.- suttogta bujkáló mosollyal szája sarkában és magam sem tudom, hogy voltam képes rá, de halkan felnevettem és abban a pillanatban, ajkai összetalálkoztak enyémekkel.

Mint mindig, most is gyengéden csókolt. Kezeit elvette arcomról és derekamat körbeölelve húzott magához, míg én nyakát körbefontam karjaimmal, göndör tincsei közé csúsztatva néha-néha ujjaimat ahogy egyre jobban mélyült csókunk.

Odakint mindenki éljenzett, mintha csak nekünk örültek volna, miközben valójában csak éjfélt ütött az óra és a boldogság még jobban szétáradt bennem, ahogy eszembe jutott, hogy ez az első újévi csókom Harryvel, amiről tizenöt évesen még csak álmodoztam.

És ez volt az év első csókja Harryvel és nem akartam sem idén, se soha többé mást csókolni, csak őt.

Egyedül csak őt.

-Em?- egy hang túlharsogta a lakásban lévő hangzavart és a hozzá párosuló dübörgő zenét, míg én lassan elhúzódtam Harrytől és továbbra is őt ölelve az ajtó irányába néztem, összetalálkozva Greg megtört pillantásával.

Köszönöm a hozzászólásaitokat és a türelmeteket! Már csak egy fejezet van hátra és az epilógus! Na, ki izgul még mindig, hogy mi lesz a vége? :D :)

33. Fejezet

„És ahogy elsétáltál, hátradőltem és csak nevettem a szerelmen, amiben sosem lehetett volna részem.”

2014. december 14.

Az éberség és az álom határán lebegtem.

Harry ujjai lágyan cirógatták karomat, míg én szorosan mellkasának nyomódva pihentem a kanapén, miközben régi sorozatok ismétléseit néztük. Tenyerem hasán pihent, ami alig észrevehetően fel-le mozgott, de a testéből áradó melegséget azonban már sokkal nehezebb volt figyelmen kívül hagyni. Szinte az oldalához olvadtam, míg szemeimmel egyre laposabbakat pislogtam és néha-néha halványan elmosolyodtam, ahogy mellkasa vibrálni kezdett az apró hümmögésektől vagy halk nevetéseitől egy-egy jelenet után.

Minden olyan békés volt és csöndes, holott ezt a fejemben cikázó gondolatokról nem lehetett elmondani, de még egy kicsit, csak még egy darabig ki akartam tartani az érzés mellett, amiben csak Harryvel lehetett részem.

Kezével hajamat kezdte birizgálni egy idő után, amitől még inkább csak harcoltam az elalvás ellen, de egy idő után csak arra eszméltem fel, hogy egyre tovább maradnak lehunyva szemeim.

-Em?- ki tudja, hány perccel, vagy órával később Harry mély hangjára eszméltem fel, míg ujjait még mindig gyengéden húzta végig hajamban.

-Mhm…?- kérdeztem mormogva, továbbra is lehunyt szemekkel, fejemet még jobban mellkasába fúrva, amitől halkan felnevetett.

-Nem akarsz a szobába menni inkább?- kérdezte, egyértelműen észrevéve, hogy több figyelmet szenteltem az alvásra, mint a tévénézésre.

-Nem…- mormoltam alig hallhatóan, végigsimítva hasán.- Most jó itt így.- sóhajtottam fel és az egyetlen válasz, ami jött tőle, csupán csak annyi volt, hogy még közelebb húzott magához – bár ez teljességgel lehetetlen volt már.

Szívének dobogása egybeolvadt a tévéből üvöltő reklámmal, amitől nem tudtam tovább aludni, de ez még mindig nem akadályozott meg abban, hogy Harryhez bújva maradjak.

-Miért kell minden reklámnak így üvöltenie.- morgolódtam, miközben kezét ismét karomra tette.

Halkan felnevetett és egy puszit adott hajamba, amitől egy jóleső sóhaj szakadt fel belőlem és bár nem akartam, szemeim maguktól nyíltak ki. Fejemet elhúztam mellkasától, miközben tenyeremet felsimítottam mellkasára és csak pont annyira húzódtam el tőle, hogy szemeibe nézhessek, majd pedig megcsókolhassam.

Az ajkaink lassan mozogtak szinkronban, mintha csak egy kirakós két elfelejtett, tökéletesen összeillő darabjai lettünk volna.

Mikor végül Harry véget vetett a csóknak, homlokát enyémnek döntötte, szemeit lehunyva hagyva, míg én próbáltam rendszerezni remegő lélegzetvételeimet.

-Tudom, hogy hosszú volt ez az este… de még mindig van miről beszélnünk.- mondta végül mély hangján, elhúzódva tőlem, hogy ezúttal ő nézhessen szemeimbe.

A tévé fénye halványan világította meg arcát, de még így is láttam, hogy arcvonásai fáradtak voltak és utáltam, hogy miattam jelentek meg az apró ráncok szemöldökei között.

-Tudom.- válaszoltam pár másodperc hallgatás után, de ezen kívül, egyetlen szó sem tudta elhagyni számat.

Zöld szemei ide-oda cikáztak arcomon, arckifejezése közben ugyanolyan aggodalmas és gondterhelt maradt, ami még inkább aggasztott.

Az érzéseink ott hevertek előttünk, kiterítve, tisztán láthatóan. Az ember azt hinné, hogy ezek után minden könnyű.

Pedig komplikált volt.

Komplikáltabb, mint valaha.

-Nem akarok bujkálni, Em.- suttogta rekedtesen.

Én sem akartam. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben.

-Veled akarok lenni. Komolyan, úgy, hogy mindenki tudja és nem kell azon aggódnunk, hogy Greg mit tenne, ha megtudná.- a szívem gyorsabb tempóra váltott mellkasomban Greg nevének hallatán és a tényen, hogy megcsaltam.

-Időre van szükségem, hogy beszéljek vele, Harry.- mondtam erőtlen hangon, már-már félve a gondolatától is annak, hogy egyszer le kell ülnöm vele beszélni.- És nem akarok titkokat… Nem akarom, hogy te és Ebony…

-Nem kell félned, Em…- vágott szavamba, kezeit arcom két oldalára rakva, óvatosan végigsimítva bőrömön.- Csak te vagy. Mindig is csak te voltál.- tekintete olyan intenzíven vájta bele magát szemeimbe, hogy féltem, nem kapok többé levegőt és bár fájt hallani tőle ezeket a szavakat minden után, ami történt velünk a múltban, egy mosolyt erőltettem az arcomra és megfogtam jobb csuklóját, hüvelykujjammal két apró kört rajzolva bőrén.

-Az ünnepek után beszélek vele.- a szavak gyorsan csúsztak ki a számon és bár láttam Harry arcán, hogy egy cseppet sem tetszik neki, nem szólt semmit.- Szinte Karácsonykor megyek haza és nem aka-

-Rendben.- mormolta szavamba vágva, aprón bólintva.

-Talán visszatudok költözni Annehez, vagy megpróbálok gyorsan egy lakást keresni és- hadartam ismét, szépen lassan belegondolva, hogy nem csak Greget hagyom hátra.

Az életem egy részét is, amit az évek során felépítettem, megtörhetetlennek gondolva.

-Segítek mindenben.- ismét szavamba vágott elfojtva mosolyát.

És aztán, ma éjjel már harmadszorra közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, míg lassan és bódítóan szétáradt bennem a boldogság, ami reméltem, hogy soha többé nem vész el.

2014. december 16.

Harry: hé, Em

Harry: tudod, hogy hol van a legtöbb rapper?

Emma: Harry…

Emma: ne most

Harry: tudod?

Emma: megbeszélésen vagyok

Harry: a reptéren, Em!

Emma: komolyan?

Emma: miért csinálod mindig ezt velem?

Harry: mert tudom, hogy titokban imádod a vicceimet

Emma: haha. hát hogyne.

Harry: hé, Em

Emma: Harry, kérlek, ne csináld

Harry: alig várom, hogy lássalak ma

2014. december 19.

Az éjjeliszekrényen megállás nélkül rezgett a telefonom és nem tudom milyen csoda folytán, de Harry még csak meg sem rezzent a zavaró hang hallatán.

Talán hajnali három lehetett, talán már csak pár perc volt vissza, amíg a nap fel nem kel. Egy szemhunyásnyit sem aludtam és már biztos voltam benne, hogy órák óta ugyanazt az ütemes búgást hallgatom, néhány percnyi szünetekkel egy-egy hívás között.

Nem mertem megnézni a telefont.

De tudtam, hogy Greg keresett.

Hirtelen csend lett, egyedül csak Harry szuszogását lehetett hallani a sötét szobában. Karja lazán pihent derekamon, míg én oldalához bújva feküdtem a sötétbe meredve, kezemet meleg hasán tartva a takaró alatt.

A gyomrom görcsben állt, míg hajszálvékony idegekkel vártam a már jól ismert búgást, de a percek múlásával egyre inkább csak Harry lélegzetvételeire koncentráltam és hasának alig érezhető fel-le mozgására.

Két napja nem beszéltem Greggel. Nem tudtam, mit mondhatnék neki és az se könnyített a helyzetemen, hogy minden szabad percemet Harry mellett töltöttem.

Nem akartam egyiküket se megbántani, bár legbelül tudtam, hogy valójában mindhármunknak fájdalmat fogok okozni.

Nem tudtam, hogy miért, vagy mikor, vagy hol. De ott lappangott bennem az érzés, amitől egyre inkább csak nyugtalanabb lettem a napok múlásával.

Halkan felsóhajtottam és a hátamra fordultam, azonnal érezve hideg levegőt kezemen, ami eddig Harryhez volt láncolva. Lehunytam szemeimet és mély lélegzetet vettem, majd a lehető leghalkabban felültem az ágyban és magamra kaptam a földről Harry fekete pólóját, amit pár órája még gondtalanul hajítottunk oda. Végül remegő kezekkel telefonomért nyúltam és halkan, lábujjhegyen kisétáltam a szobából, behajtva hátam mögött az ajtót, mikor az előszobába értem. Hajamba túrva a konyhába lépkedtem, felkapcsolva a lámpát és a pultnak dőltem hátammal, görcsösen szorongatva telefonomat, már-már véresre harapdálva számat, míg magammal viaskodtam, hogy telefonáljak e vagy sem.

Végül, feloldottam a billentyűzárat és azonnal szembetaláltam magam a nem fogadott hívásokkal és az órával, ami majdnem háromnegyed négyet mutatott. Aztán rányomtam annak a nevére, akit hívni akartam – még ha tudtam is, hogy egy ideig valószínűleg hallgatni fogom, hogy ilyenkor fel mertem hívni.

Háromszor búgott ki, mire felvette.

-Mi van?- Anne álmos és rekedtes hangja majdnem visszhangzott Harry csendes konyhájában a telefonon keresztül is.

-Mindent elcsesztem, annyira elcsesztem…- körülbelül két másodperc alatt hadartam neki halkan a telefonba.

-Mi?! Baj van?- kérdezte értetlenkedve, valószínűleg még mindig félálomban.

-Harrynél vagyok.- sóhajtottam fel ismét hajamba túrva.

-Oh, ezt jó tudni hajnalok hajnalán. Most már visszafeküdhetek?- kérdezte szarkasztikusan és szinte láttam magam előtt, ahogy szemeit forgatja.

-Lehet, hogy lefeküdtem vele.- mormoltam.

-Hogy érted, hogy lehet? Hogy lehet valakivel lehet lefeküdni? Mi a büdös franc bajod van és miért nem hagysz aludni?!- fakadt ki, míg én még mindig hajamba kapaszkodva ácsorogtam a konyhában.

-Pár napja tart ez az egész és egy ideje nem beszéltem Greggel, mert nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék neki és közben…- mondatomat nem fejeztem be, miután már úgy éreztem, hogy nem maradt levegőm és egyszerűen az agyam belefáradt mindenbe.

-Szóval te és Harry együtt vagytok.- következtette le monoton hangon.- Végre…- nyögött fel és hallottam, hogy visszadőlt párnájára egy halk puffanás kíséretében.

-Kérlek, mondd, hogy nem csesztem el mindent.- kérleltem halkan, végre eleresztve hajamat és kezemet arcomra tapasztottam.

-A lehető legjobban cselekedtél, leszámítva egy-két tényezőt a körülményeket illetően.- válaszolta egy ásítás kíséretében.- És most, kérlek, menj vissza az emberedhez és hagyj békén engem. Ha később felébredtem elbeszélgetünk, hogy miért csak most kellett megtudnom ezt az egészet, oké?- kérdezte, míg én csak bólintottam, elmotyogva egy gyors okét és mindketten letettük a telefont.

Pár percig még a konyhában maradtam, összeszedve magam, egyre jobban érezve az álmosságot, ami kezdte lelassítani gondolataimat és mozdulataimat.

Az ajtó halkan nyikorogni kezdett, mikor visszamentem Harry szobájába. Mocorogni kezdett az ágyban, és mire visszafeküdtem mellé, már velem szembe fordulva feküdt, kezével értem nyúlva. Szemei még mindig csukva voltak és még mindig ugyanúgy aludt, ahogy közelebb húzott magához. Lábaink teljesen összegabalyodtak és fejem mellkasának döntöttem, míg ő továbbra is csak szuszogott, szorosan magához ölelve.

Egy leheletnyi csókot adva mellkasára hunytam le szemeimet és hagytam, hogy ezúttal elnyomjon az álom.

2014. december 21.

Harry: őrültség lenne

Harry: ha azt mondanám

Harry: hogy már most hiányzol?

Emma: öt perce sincs, hogy elköszöntem tőled

Harry: tehát őrültség

Emma: azt egy szóval sem mondtam

Emma: mert te is hiányzol nekem

2014. december 23.

Reggel volt, pontosan hat óra harminchét perc. És hideg volt, szörnyen hideg.

Harry háza előtt álltam, kocsija és a bőröndöm mellett vacogva, teljesen összehúzva magamon télikabátomat, a Harrytől kölcsönvett sapka pedig idegesítően csúszkált frissen mosott hajamon.

Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak két perc lehetett, mire léptek hangját hallottam a havas és lefagyott járdán, majd Harry álmos, de széles mosolyával találtam szemben magam.

-Ne haragudj.- halkan felnevetett és kezével karomat dörzsölte, míg másikkal kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessek.

Táskáját és bőröndömet a hátsó ülésre rakta, majd egy hangos sóhajjal beült a volán mögé, azonnal beindítva a fűtést, ismét egy bocsánatkérő nézést küldve felém, amiért a hidegben hagyott, hogy visszafusson a telefonjáért, amit a lakásban felejtett.

-Mehetünk?- kérdezte, miközben beindította a motort és felém fordította fejét, míg én csak szótlanul bólintottam, bekötve övemet, egyre jobban ellazulva a melegtől.

Az út jelentősebb részét csendben töltöttük. Harry keze combomon pihent, miközben én ujjaival játszottam, vagy összekulcsoltam enyémekkel őket.

-Melyik nap mentek az édesapádhoz?- kérdezte Harry, lejjebb halkítva a rádiót. Hangja komoly volt és arca is rezzenéstelen maradt.

-Huszonhatodikán.- válaszoltam, előre meredve az úton, kerülve röpke pillantását, szavaim hallatán.

Egy ideig hallgatott és tudtam jól, hogy ugyanazon gondolkodik, mint én.

Az a mi napunk volt. Csak a miénk.

-Szerinted… Tudunk találkozni aznap?- kérdezte megköszörülve torkát, míg én fejemet felé fordítva mosolyodtam el halványan.

Ajkait összeszorította, majd nyelvét éppen hogy kidugva nyalta meg alsó ajkát és mély lélegzetet vett, tekintete egyszer az úton, egyszer rajtam pihent.

-Megoldjuk.- mosolyogtam, amit kételkedve bár, de viszonzott és összekulcsolt kezünket szájához emelte, hogy ajkait közel egy percig kézfejemen pihentesse, majd visszaengedte ölembe.

-Énekelj nekem.- mormolta, futólag ismét rám pillantva.

-Mi?- kérdeztem feltörő nevetéssel, összevont szemöldökkel nézve rá, míg ő elengedte kezemet és ismét combomon pihentette kezét.

-Csak egy dalt.- vonta meg vállát szélesen mosolyogva, amitől képtelen voltam levenni róla szemeimet.

-Kizárt.- ellenkeztem, kisebb nevetéssel kísérve, míg ő lebiggyesztett ajkakkal meredt előre.

-Rendben. Megértem.- vont vállat ismét, mintha tényleg nem hatná meg, de pocsék színész volt még mindig.- Mikor jön ki az album, amin az utóbbi hetekben dolgoztál? Jövőre?- kérdezte tettetett nemtörődöm stílusban, amitől mosolyom még szélesebb lett.

-Novemberben.- bólintottam, mire halkan hümmögött egyet.

-Addig nem bírom ki és amúgy is tőled akarom hallani.- válaszolta mosolyogva pillantva rám szeme sarkából.

-Hidd el, jobb, ha az eredetit hallgatod majd meg.- nevettem, megpróbálva leplezni zavartságomat, hogy miért akarta ennyire hallgatni a hangomat, ami korántsem volt szép beszéd, nemhogy éneklés közben.

-Nekem te vagy az eredeti.- válaszolta féloldalasan mosolyogva, egy röpke másodpercre felém pillantva, amitől annál sokkal több időre elállt a lélegzetem.

-Ohh fejezd be!- tenyereimmel eltakartam vörösödő arcomat, mire csak halkan felnevetett.- Rendben, énekelni fogok neked… de csak ha kiadod a következő könyved.- mosolyodtam el diadalittasan, Harry felé fordulva.

-Oké, ezt vehetem sértésnek is, miután tudom, hogy az jár a fejedben, hogy sosem fogsz nekem énekelni.- bólintott, ajkait lebiggyesztve, combomon lévő kezét is a kormányra téve.

-Nem! Egyáltalán nem így értettem!- ellenkeztem hitetlenkedve, kikerekedett szemekkel pislogva felé, de képtelen voltam leplezni mosolyomat.

-Tudom, hogy csak azért nem énekled el, mert rólam szól.- mosolyogott el önelégülten, míg én továbbra is nagyra nyílt szemekkel néztem rá.

-Persze. Álmodozz csak.- forgattam szemeimet már-már fájdalmasan széles mosollyal arcomon.

-Ami egyébként rendben van.- vonta meg vállát, tenyerét ismét combomra simítva.

-Hát persze, hogy rendben van.- gúnyolódtam, mire ismét felém pillantott egy rövid másodpercre.

-Úgy értem, én egy egész könyvet írtam rólad, szóval…- alsó ajkát beharapva mosolygott az útra meredve, míg én csak megrökönyödve figyeltem őt.

És ő csak tovább mosolygott, míg én szótlanul próbáltam felfogni, hogy a könyv, amit éjjel-nappal bújtam azon tűnődve, hogy gondolt e rám egyáltalán, mikor megírta, valójában mindvégig rólam szólt.

Három órával később az utcánkba kanyarodtunk az autóval, egyre nagyobbra növő gombóccal a torkomban, míg gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Harry megpróbálva megnyugtatni engem kicsit szorított combomon ujjaival, majd leparkolt a ház előtt és leállítva a motort felsóhajtott. Tekintete a házunk felé kalandozott, pár másodpercig szemeivel az ablakokon időzve, amik az utcára néztek, majd zöld szemei összetalálkoztak enyémekkel.

Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. A helyzet fájdalmasan kellemetlen volt és képtelen voltam egy percnél is tovább állni pillantását, miután tudtam, hogy rövidesen a lakásomban leszek. Greggel és nem Harryvel.

Kezét arcomra tette, maga felé fordítva fejemet, hogy csillogó zöld szemei ismét összetalálkozhassanak pillantásommal. Az arca ezúttal közelebb volt, felsőtestével könnyedén átszelte az üléseink közt lévő távolságot. Nem vettem levegőt és nem pislogtam, a pillanat még mindig ugyanolyan volt, mint mikor legelőször csókolt meg részegen a születésnapja után.

-Csókolj meg, Em…- mormolta alig hallhatóan, szemeivel ajkaimat figyelve, míg egyre kevesebb távolság maradt köztünk. A szívem dobogását tisztán hallottam, ami könnyedén kiszakíthatta volna dobhártyáimat.

-Harry…- nagyot nyeltem, erőtlenül ingatva fejem, megpróbálva elhúzódni tőle, amit nem hagyott.

-Csak egy csók, amíg újra nem találkozunk.- simított végig hüvelykujjával gyengéden arcomon, míg tenyere még mindig ugyanott pihent, felmelegítve bőrömet.- Kérlek…- homlokát enyémnek döntötte, míg suttogva kérlelt, majd magam mögött hagyva minden bizonytalanságomat és félelmemet lassan, mély lélegzetet véve megcsókoltam.

Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, mintha évek óta külön lettünk volna, egymástól több ezernyi kilométer távolságra. Nyelvét végighúzva alsó ajkamon mélyített a csókunkon aztán, míg én ujjaimmal hajába túrtam, közelebb húzva magamhoz, míg csókunk egyre hevesebb nem lett.

Majd pont olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, véget ért a csók, még utoljára leheletnyire ajkaimhoz nyomta sajátját és elhúzódott tőlem, tekintetével vesémig hatolva.

-Írok, ha hazaértem…- mondta halkan, mire lassan bólintottam egyet.

-Oké.

-Hiányozni fogsz.- mormolta, még egy alig érezhető csókot adva ajkaimra.

-Te is hiányozni fogsz.- suttogtam, kevésnek érezve a szavakat, mikor a mellkasom már most fájdalmasan szorította a szívemet.

És mintha csak ez az egész egy álom lett volna, elhúzódott tőlem és hajába túrt, míg én kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a bőröndömet és egy utolsó, hosszú pillantás után becsuktam a hátsó ajtót, hátat fordítva Harrynek, még mindig a csókjától bizsergő ajkakkal sétálva a házam felé, végig érezve magamon pillantását.

Millió köszönet mindenkinek aki itt járt és írt az előző fejezethez! Már csak két rész van vissza… csak nekem nehéz búcsút mondani a történetnek?