34. Fejezet

„és ez így megy, ha túlságosan szeretsz, túl nagy lesz a fájdalom és minden ami közben történik, csak hazugság.”

2014. december 25.

A szerelem komplikált.

Hiába beszél mindenki róla ugyanúgy, hiába írnak róla több ezernyi sort.

A szerelem komplikált és mindenki másként éli meg, másként szeret, másként érzi ugyanazokat a dolgokat, amiket bárki más.

A szerelem fájdalmas de ugyanakkor képes akkora gyönyört okozni, hogy az ember a függőjévé válik.

A szerelem maga a boldogság, a szerelem azt jelenti, hogy kötődsz valakihez, a szerelem nem elvesz, hanem ad, a szerelem többre sarkall, a szerelemtől úgy érzed, hogy képes lennél bármire.

A szerelem a mennydörgés kora reggel, a késő éjszakai vezetés halkan szóló régi slágerekkel, az első napsütéses tavaszi nap, az utolsó falat a kedvenc süteményedből, a régi könyvek illata,  a könnyekbe nyúló nevetés és a hosszantartó ölelés egy hosszú és fárasztó nap után, az első kudarc és az első siker.

Tudom, hogy képes lennél te is vagy száz dolgot hozzáadni a listához.

De pontosan hogyan tudod saját tapasztalatból, saját érzésekből átadni? Hogyan is lehetne leírni vagy megfogalmazni, ha nincsenek rá pontos, tökéletesen megfelelő és helytálló szavak?

Az egyetlen dolog, amit száz százalékig tudok, az az, hogy a szerelem komplikált. És ezt, a jelenlegi pillanat nem is tudná ennél tökéletesebben bemutatni.

Fogaimmal alig érezhetően csipkedtem alsó ajkam, míg könnybe lábadt szemekkel meredtem magam elé, hevesen lüktető szívvel és több milliónyi gondolattal a fejemben, míg Greg csillogó, barna szemeibe néztem. A levegő a torkomon akadt és egy másodperc töredékére Harry smaragdzöld szemei az agyamba égették emléküket, ahogy mosolyogva néz rám és a hajába túr.

Aztán ismét Greggel találtam szemben magam, aki egyre feszültebben fürkészte arcomat, válaszomra várva, de képtelen voltam szóhoz jutni.

Közel egy napja magammal viaskodtam, egyre inkább összezavartnak érezve magam, hogy mi tévő legyek és Greg egy cseppet sem segített a helyzetemen.

Reggel még Harryvel sms-eztem, bujkálva és szégyenkezve a bűntudattól, míg most, este Greg döntés elé állított.

Sosem merült fel a kérdés a fejemben, sosem tűnt választható opciónak, sosem gondoltam bele, hogy akarom e. De Greg a fejemnek szegezte a kérdést a lakásunk nappalijában, térdre ereszkedve, halvány mosollyal arcán és reménytől csillogó szemekkel.

Hozzám jönnél feleségül?

Az egész testem összerándult, ahogy fejemben megismételtem a pillanatot, ami teljesen szótlanná varázsolt engem.

De a legijesztőbb az volt az egészben, hogy elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha igent mondanék.

Tekintetem a csillogó gyűrűre tévedt, amin az apró kő megcsillant a fényben, azonnal eszembe juttatva Harry szemeit ismét.

Mi van, ha amire készülünk Harryvel, nem működik? Mi van, ha romba dönti az egész a barátságunkat? És ha csak egy fellángolás? Mi van akkor, ha eddig csak azért sóvárogtam ennyire utána, mert tudtam, hogy nem kaphatom őt meg?

Mi van, ha ez az egész csak egy hiba?

-Em, tudom, hogy az utóbbi időben többet veszekedtünk, mint eddig bármikor… de szeretlek. És tudom, hogy veled akarom leélni az életem hátralévő részét és mindent meg fogok tenni azért, hogy a világ legboldogabb nőjének érezd magad.- hangja rekedtes volt és tisztán kivehető volt az izgalom is belőle, mintha órák óta csak farkasszemet néztünk volna egymással, miközben csak egyetlen percről volt szó.

Mi van, ha Greg mellett van a helyem?

-Gondolkodnom kell rajta.- suttogtam félve, részben hitetlenkedve, hogy valóban nem adtam határozott választ kérdésére.

Megkövülten pislogott rám, lassan felegyenesedve, hogy szemtől szemben állhassunk.

-Hát ezt nem pont így terveztem.- idegesen nevette el magát, hajába túrva, szorosan tincseibe kapaszkodva, mielőtt maga mellé eresztette mindkét kezét, elrejtve előlem az egyre idegesítőbben csillogó gyűrűt.

-Hé…- kezeimet arcára simítottam, hogy szemei ismét rám fókuszáljanak és bár magam sem tudtam, mit művelek, a szavak maguktól csúsztak ki ajkaimon, a végtelenségig összezavarva engem.- Szeretlek, oké?- ajkait összeszorítva bólintott lassan, remegve fújva ki a levegőt, amit eddig magában tartott és erőtlenül elmosolyodott.

-Csak ez egy hatalmas lépés és sose gondoltam, hogy valaha is megtesszük, én…- én eddig a percig szakítani akartam veled. Gyerünk, Em… Csak mondd ki.

De képtelen voltam kimondani.

-Oké…- vágott szavamba, tenyerét kezemre helyezve.- Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél.- mondta eltökélten, rezdületlenül állva pillantásomat.

2014. december 26.

Harry: hol vagy, Em?

Harry: itt várlak a helyünkön

Harry: lassan fél órája itt kéne lenned

Harry: Em…

Emma: nem tudok jönni

Emma: sajnálom

Harry: hogy érted, hogy nem tudsz jönni

Harry: ugye nem úgy, ahogy gondolom, Em?

Emma: Harry…

Harry: mi történt?

Harry: ugye most csak viccelsz, Em?

Harry: mégis mi a francot tudott mondani, amitől hirtelen meggondoltad magad?

Emma: semmit…

Harry: francokat, két napja még alig vártad, hogy mindketten itthon legyünk

Harry: és hirtelen jössz ezzel, hogy ’nem tudsz jönni’.

Harry: csinált valamit?

Emma: nem, dehogy, én csak… én nem tudom, mit csináljak

Harry: tehát jól belemászott a fejedbe

Harry: tudtam, hogy ez lesz

Harry: hogy nem lett volna szabad visszamenned hozzá

Emma: egyáltalán nem erről van szó, Harry

Harry: akkor miről?

Harry: hm?

Harry: ha még arra sem vagy képes, hogy felhívj

Harry: vagy felvedd a telefont

Harry: ne tűnj el, Em. Tudom, hogy ezt is elolvasod

Harry: Em…

Harry: Em?

2014. december 31.

-Szólj, ha nem így van, de ha jól emlékszek nemrég még Harry mellől, az ágyból kimászva hívtál az éjszaka kellős közepén és most itt van Greg!- kiabálta túl a lakásában bömbölő zenét Anne, miután magával húzott a hálójába rögtön azután, ahogy Greggel átléptük a lakásának a küszöbét.

-Talán lemaradtam valamiről, vagy csak az egészet álmodtam?- kérdezte értetlenkedve, kikerekedett szemekkel nézve rám, míg még mindig kezével karomat szorongatta, aminél fogva húzott maga után.

Felsóhajtva hajamba túrtam szabadon lévő kezemmel és egy röpke pillanatra a csukott ajtóra pillantottam Anne háta mögött.

-Nem, nem álmodtad.- feleltem monoton hangon, míg ő egyre jobban felhúzva szemöldökeit nézett rám.- Csak máshogy alakultak a dolgok.- vontam meg vállam és hangom elhalt, míg Anne eleresztve karomat a levegőbe emelte kezeit, ingerült arcot vágva.

-Úgy tudtam, hogy valamit el fog cseszni! Komolyan, évek óta nektek szurkolok és végre, amikor történik valami, azt elcseszi!

-Nem, nem!- próbáltam megnyugtatni, ami megemelt hangomtól részben sikerült is.- Nem csinált semmit.- ingattam fejem.

-Akkor miért van itt Greg?- értetlenkedett.

-Megkérte a kezem.- hadartam a lehető leggyorsabban, de döbbent arckifejezése láttán tudtam, hogy tökéletesen értette, mit mondok.

-Hogy mi!?- kiáltotta, amiben biztos vagyok, hogy még kint is hallották.

-Nem mondtam neki igent, még mielőtt kérdeznéd!- tettem hozzá gyorsan, még mielőtt bármit is mondhatott volna.- De nemet se…- mormoltam halkan, hangosan felnyögve, ahogy bőrömet nyúzva dörzsöltem arcomat, eltakarva magam elől Anne feltehetőleg bosszús pillantását.

-Mégis mi a franc bajod van?!- tört ki ismét.- Van egy férfi, aki után évekig sírsz, megpróbálod túltenni magad rajta kétségbeejtően sikertelenül, de aztán végre minden klappol és te jössz ezzel? Mi. Bajod. Van.- Az utolsó három szót lassan és jól érthetően, teljesen kiborulva kérdezte, és egy pillanatra megijedtem, hogy vehemens hadonászásai közben fejbe vág.

-Az egész megint egy hazugságra épült volna, Anne! Szerinted nem gondoltam át? Szerinted nem rettegek még mindig, hogy amit csinálok, az ostobaság?- kérdeztem ezúttal én is teljesen kikelve magamból, engedve, hogy a magamba fojtott kétségbeesett gondolatok végre hallgató fülekre találjanak.

-Hát akkor nyugodj meg, hatalmas ostobaságot csinálsz éppen most!- válaszolta arcomat fürkészve.- Itt lesz ma este, lehet, hogy már most is itt van… és remélem, hogy jövőre…- egy pillanatra vékony karórájára nézett, majd vissza arcomra.- ami másfél óra múlva lesz, végre tisztázod ezt az egészet Harryvel és vele is maradsz.- hangja ellentmondást nem tűrő volt, de minél tovább nézett engem, szemeiben annál jobban látszott, hogy kezd megenyhülni rajtam.

-Egymás mellett van a helyetek és már nekem is fájna, ha tovább kéne néznem a szerencsétlenkedéseiteket, Em.- halványan elmosolyodott és egy rövid pillanatra megölelt, amit viszonoztam, majd elhúzódva tőlem az ajtóhoz sétált, majd még mielőtt kinyitotta volna, egy utolsó pillantást vetett rám.

-Keresd meg.

Majd egyedül maradtam a szobában, egyedül csak a dübörgő zenét hallva.

Arcomat ismét tenyereim közé temettem és mély lélegzetet vettem, majd pár másodperccel később kifújtam, aztán remegő kezeimet magam mellé eresztettem, tekintetem a padlóra függesztve pedig azonnal összetalálkozott a téveszthetetlen pár csizmával.

Ajkaimat összeszorítva vezettem végig tekintetem lábain, felsőtestén, majd remegő gyomorral szemeim arcára tévedtek, rövidesen összetalálkozva csillogó zöld szemeivel, amik rezdületlenül csak engem figyeltek.

Már a szobában állt, az ajtó még mindig nyitva volt mögötte és egy röpke pillanatra késztetést éreztem, hogy egyből a nyakába boruljak milliónyi bocsánatkéréssel elhalmozva őt, amiért napok óta kinyomtam a hívásait.

-Beszélnünk kell.- hangja rekedtes volt, mint mindig, de ezúttal monoton volt, amit talán még sose hallottam tőle.

Alsó ajkamat beharapva bólintottam, lelkiekben minden eshetőségre felkészülve.

-Tudom.- suttogtam.

-Akkor beszélj.- felelte ugyanolyan hangon, amitől még a vér is megfagyott az ereimben és egész testemben reszketni kezdtem, már most küszködve a kikívánkozó könnyekkel.

De nem tudtam egy szót sem kicsikarni magamból és egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi üthetett belém, hogy akár egy apró tűszúrásnyi fájdalmat is képes legyek okozni az előttem álló férfinek, aki minden volt számomra.

-Hallgatlak.- sürgetett, még mindig ugyanott állva, még mindig ugyanazzal a semleges arckifejezéssel nézve vissza rám.

-Megkérte a kezem, Harry.- suttogtam, továbbra is állva pillantását, míg ez az egyetlen mondat képes volt arra, hogy minden érzelem kiüljön az arcára.

-Mi?

-Annyira sajnálom…- a könnyeimnek ezúttal már képtelen voltam megálljt parancsolni, maguktól folytak végig arcomon.- Annyira összevagyok zavarodva és fogalmam sincs, hogy mit csináljak…

-Mit mondtál neki?- kérdezte, szemeivel minden egyes rezdülésemet követve.

-Azt, hogy átgondolom, mert…- a hangom elakadt és kezeimmel idegesen töröltem le újra és újra arcomról könnyeimet, miközben Harry még mindig nem moccant, csupán csak pillantása cikázott ide-oda rajtam.

-Mert?! Miért kell ezt átgondolnod?- emelte meg hangját, hajába túrva, míg egy lépést közeledett felém.- Nem veszed észre, Em?! Nekem kéne az ő helyébe lennem! Velem kéne laknod, velem kéne minden napodat és éjszakádat megosztanod! Nekem kellett volna letérdelnem eléd, hogy megkérjem a kezed! Nem érzed, hogy ez így nincs jól? Nem érzed, hogy az, ami közte és közted van, a nyomunkba sem ér?!- mély hangjának hallatán megrezzentem és képtelen voltam zöld szemein kívül máshova nézni, míg beszélt. A szívem követhetetlenül gyorsan vert, annyira gyorsan, hogy már szúrt és sajgott a mellkasom.

Aztán hihetetlenül gyorsan, egyetlen pillanat alatt levert a víz és leállt a szívem az ijedtségtől, mikor Harry válla fölött megláttam valakit elsétálni az ajtó előtt.

-Harry, bárki meghallhat, kérlek, ezt ne itt beszéljük meg.- kérleltem halkan.

-Nem érdekel, ha Greg meghallja, vagy ha bárki meghallja. Mert szeretlek! Minden áldott éjjel, amikor lehunyom a szemeimet, látom, ahogy lisztes arccal nézel vissza rám, azzal a nézéssel, amitől megrémültem. Mert az volt az a pillanat, amikor beléd szerettem, Em. És annyira megrémített az érzés, hogy az egész életemet képes lettem volna leélni ott, a pékségben, ha úgy örökre csak veled lehetek.- míg beszélt egyre közelebb került hozzám és bár néhány perce még érzelemmentes arccal nézett vissza rám, ezúttal letudtam volna olvasni bármit arcvonásairól.

Tenyereit arcomra tette, letörölve a maradék könnyeket amik lassan folytak még mindig bőrömön és továbbra is állta tekintetem.

-Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy minden pillanatban arra vársz, hogy valami azt sugallja, hogy ez rossz döntés.- egyre közelebb hajolt hozzám, míg ezúttal én voltam kettőnk közül az, aki mozdulatlanul állt.- De eddig csak az volt az, amikor elengedtük egymást.- homlokát enyémnek döntötte, én pedig levegő után kapkodva kezeibe kapaszkodtam.

-Úgyhogy kérlek, ne komplikálj túl mindent, mert az agyamra mész.- suttogta bujkáló mosollyal szája sarkában és magam sem tudom, hogy voltam képes rá, de halkan felnevettem és abban a pillanatban, ajkai összetalálkoztak enyémekkel.

Mint mindig, most is gyengéden csókolt. Kezeit elvette arcomról és derekamat körbeölelve húzott magához, míg én nyakát körbefontam karjaimmal, göndör tincsei közé csúsztatva néha-néha ujjaimat ahogy egyre jobban mélyült csókunk.

Odakint mindenki éljenzett, mintha csak nekünk örültek volna, miközben valójában csak éjfélt ütött az óra és a boldogság még jobban szétáradt bennem, ahogy eszembe jutott, hogy ez az első újévi csókom Harryvel, amiről tizenöt évesen még csak álmodoztam.

És ez volt az év első csókja Harryvel és nem akartam sem idén, se soha többé mást csókolni, csak őt.

Egyedül csak őt.

-Em?- egy hang túlharsogta a lakásban lévő hangzavart és a hozzá párosuló dübörgő zenét, míg én lassan elhúzódtam Harrytől és továbbra is őt ölelve az ajtó irányába néztem, összetalálkozva Greg megtört pillantásával.

Köszönöm a hozzászólásaitokat és a türelmeteket! Már csak egy fejezet van hátra és az epilógus! Na, ki izgul még mindig, hogy mi lesz a vége? :D :)