25. Fejezet

2011. december 26.

A karácsonyfa illata körbelengte az egész házat. A tojáslikőr, amit pár perce ittam egyre inkább kezdett a fejembe szállni, még jobban elnyújtva mosolyomat arcomon.

Fejemet Greg vállának döntöttem, kezemet pedig hasán pihentettem, míg a tévét néztük. Karja vállamon pihent, néha-néha ujjai végigsimítottak karomon, amitől még a pulóveremen keresztül is kirázott a hideg.

Hónapok után végre otthon voltam és a kötelező családdal töltött időket is letudtuk, így nem maradt más, minthogy a nappalinkban elnyúljunk a kanapén és kiélvezzük a csendet, a több órányi hangos társalgás és egy-két becsúszott veszekedés után.

-Az estéből már csak az hiányzott, hogy valaki leültessen téged a fa alá énekelni.- morogta Greg álmos hangon. Fejemet megemelve ránéztem és halkan felnevettem, beleirtózva a gondolatba.

-A nagyszüleid már csak egy hajszálnyira voltak tőle, mikor meséltem nekik Edről.- nevetésemet viszonozta, amitől megmozgott hasa. Még közelebb húzódtam hozzá, kiélvezve a testéből áramló melegséget és hagytam, hogy az érzéseim, amik hétről-hétre egyre inkább erősödtek felé, kiteljesedjenek.

-Sajnálom.- motyogta, ismét végigsimítva kezét karomon.

-Szeretlek.- válaszoltam hirtelen, meglepve Greget kijelentésemmel.

A szívem vagy ezerszer hevesebben vert, ahogy szemeimbe nézett és magához húzva megcsókolt.

-Én is…- mormolta ajkaimnak egy csók között.- Annyira…- és még egyszer.- De annyira…- és még egyszer.- Őrülten szeretlek.

Nem bírtam tovább és felnevettem, elhúzódva tőle. Szemei eszeveszetten csillogtak, ujjai pedig ezúttal arcomat simogatták. Tekintete újra és újra végigpásztázott arcomon, megfigyelve minden apró kis rezdülésemet, míg én megpróbáltam visszafojtani vigyoromat.

-Csodálatos vagy… főleg azok után, hogy egész nap a családommal voltunk.- hitetlenkedett, ismét nevetést váltva ki belőlem.

-Ezt most úgy mondtad, mintha annyira rémesek lennének.- kuncogtam tovább, hajába túrva, ami az elmúlt hónapokban kissé megnőtt.

Elhúzta száját, de nem bírta tovább és halkan felnevetett. Mire nevetése elhalt ajkaink ismét csak pár milliméternyire voltak egymástól, mígnem teljesen össze nem értek, egy lassú csókban.

-Ennyi elég…- morogta ajkamnak, de szavaival ellentmondva követett, ahogy elhúzódtam.- Az apád megölne, ha most így látna minket.- suttogta, de továbbra is ellentmondva önmagának, megragadta combomat és maga felé húzta, mígnem átraktam lábain és ölébe nem ültem. Karjaim vállain pihentek, ahogy haját babráltam, homlokomat övének döntöttem és tovább csókoltam, mintha csak az életem múlt volna rajta. Tenyereit végighúzta combjaimon, majd fenekemre csúsztatta, amibe belemarkolt, egy apró, halk kuncogást kiváltva belőlem, de azonnal elcsitított egy újabb, még gyengédebb csókkal. Elfeledtetve mindkettőnkkel, hogy apa bármikor lejöhet az emeletről és elfeledtetve velem, hogy ez volt az első karácsonyom Harry nélkül.

2012. január 14.

Egyedül csak a tévé fénye világította be a szobát. Valamilyen bizarr műsor ment, talán fél perc erejéig tudtam csak odafigyelni rá, mielőtt megrezzent volna a telefonom az éjjeliszekrényen, egy alig hallható pittyenés kíséretében.

Halkan nyúltam érte, félszemmel Gregre pillantva, aki már abban a pillanatban elaludt, ahogy befeküdtünk az ágyba. A hasára fordult és halkan mormogva aludt tovább, telefonomat pedig arcom elé tartottam és hanyatt feküdtem az ágyba. A kijelző fényétől pár másodpercig csak hunyorogtam, de ahogy megpillantottam a nevet az üzenet legtetején, szemeim elkerekedtek.

Harry: ébren vagy még, Em..?

Amilyen szimpla és egyszerű kérdés volt ez, olyan nehéz volt a válasz.

A szívem őrült módon kalimpálni kezdett a mellkasomban és a tenyereim megszégyenítő módon még izzadni is kezdtek, ahogy szorítottam a telefonomat.

Csupán csak egyetlen választ adhattam volna. De mégis, annyi lehetőség nyílt volna meg azzal az egy válasszal és megannyi következménnyel járt volna.

Ismét Gregre néztem, aki továbbra is hangosan szuszogott, majd telefonomat a mellkasomhoz szorítottam és lehunytam a szemeimet.

Annyira nehéz volt.

Megugrottam, mikor a telefonom hármat rezzent egymás után, ugyanazzal az idegesítő hanggal kísérve.

Harry: tudom, hogy hülyeség volt írni ennyi idő után

Harry: és hogy valószínűleg most is alszol.. de itt vagyok a régi helyünkön és eszembe jutottál.

Harry: annyira hiányzol, Em.

Tenyeremet a szám elé tapasztottam, megpróbálva magamba fojtani a sírást. Sűrűn pislogtam és vagy ezerszer elolvastam az üzeneteit egymás után.

-Édes…- mormolta Greg, de én ugyanolyan mozdulatlanul feküdtem, minden erőmmel visszatartva az érzelmeimet.

-Hm?- a hangom hajszálvékony volt.

-Nyomd ki és feküdj végre mellém.- a hangja mélyebb volt az alvástól és szavai gyengédek voltak annak ellenére, hogy mennyire bosszantotta a telefonom hangja.

-Rendben.- válaszoltam, és összeszorítottam ajkaimat.

Tekintetemet ismét a plafonra vezettem és mély lélegzetet vettem, aztán anélkül, hogy odanéztem volna, rányomtam a válaszra.

Emma: nekem is hiányzol.

Hosszú percekig csak a kijelzőmet figyeltem, rezdületlenül. De nem jött válasz és hirtelen hatalmas bolondnak éreztem magam, amiért akár egy percig is reménykedtem.

Telefonomat visszaraktam az éjjeliszekrényemre és kikapcsoltam a tévét is, megszabadulva irritáló hangjától és erős fényétől, majd Greghez bújtam, aki oldalára fordult és kezét derekamra csúsztatta, majd mellkasához húzott.

És bár meg mertem esküdni másnap reggel, és utána minden egyes áldott nap, hogy az egészet csak álmodtam… aznap éjjel egy szemhunyásnyit se aludtam.

2012. április 7.

A mosogatónál álltam, összepakolva a mosogatnivalót, miközben Anne és Greg a szokásos reggeli köreiket futották le az asztalnál ülve.

Anne pontosan ugyanolyan volt mint én, a reggeljeit csendben, egy kávéval töltötte, míg Greg a szöges ellentétünk volt. Imádott már öt perccel azután beszélni, ahogy kikelt az ágyból és bár én már hozzászoktam – Anne haja minden egyes reggel az égnek állt és érthetetlenül mormogott az orra alatt, míg magához ölelte bögréjét, teljesen összekuporodva székén.

-Köszönöm az isteni reggelit.- Greg tenyerei csípőmre csúsztak, mellkasa hátamnak feszült és ajkai súrolták fülemet, ahogy édes hangon a fülembe duruzsolt.

Halványan elmosolyodtam, majd az első elmosott tányért a csepegtetőre tettem és hümmögve bólintottam.

-Akkor este ott leszel?- kérdezte, kezeit hasamra simítva és ezúttal nyakamra nyomott egy apró csókot.

-Ednél leszek a stúdióban, de amint végzünk, elvisz kocsival.- bólintottam, tovább folytatva a mosogatást és bár kismilliószor találkoztam Greg barátaival, hasam ismét görcsbe rándult, ahogy az estéről beszéltünk.

Nem igazán rajongtak értem. Vagy csak azért éreztem így, mert valójában én nem szerettem őket.

-Nem lesznek ma óráid?- éreztem tekintetét arcomon, de szemeim töretlenül, talán túlságosan is feltűnően meredtek a kezemben lévő bögrére.

-Ma nem.- válaszoltam gyorsan, amit meglepő módon Greg azonnal el is hitt.

-Csörögj rám, ha indultok.- adott még egy utolsó puszit az arcomra és elhúzódott tőlem.- Szeretlek!- kiabálta alig egy perccel később, valószínűleg az előszobából, míg én még mindig a mosogatnivalóra meredtem.

-Én is szeretlek!- kiabáltam vissza, majd a bejárati ajtó pár pillanattal később hangosan becsapódott.

-Egészen véletlenül nincs saját lakása? Hűtővel? Ággyal, meg ajtóval, amit csapkodhat kedve szerint?- kérdezte merő gúnnyal hangjában Anne, amitől halkan felnevettem és elzárva a csapot, felé fordultam. Derekammal a pultnak dőltem és megtöröltem a kezeimet.

-Tudom, hogy néha zavar. És nem mondhatod, hogy nem igyekszem.- néztem rá bocsánatkérően, míg ő csak szemeit forgatta és belekortyolt bögréjébe.

-Egyébként húsz perc múlva kezdődik az első órád.- felelte monoton hangon, ahogy letette bögréjét. Felvont szemöldökkel nézett rám.

-Ed dolgozik valamin.- vontam vállat, mintha nem lenne nagy dolog, hogy még egy napot kihagyok.

-Úgy érted, hogy te dolgozol valamin.- mondta, félig-meddig átlátva rajtam.

-Mindketten.- bólintottam, ajkaimat összeszorítva.

Anne fáradtan felsóhajtott és az asztalra könyökölt, fejét felém fordítva.

-Nem akarok beleszólni, Em… de nem kéne egyáltalán titkolóznod előtte.- szemei aggódva pásztáztak végig arcomon, míg én ajkamat harapdálva néztem vissza rá.

-Ha vége a vizsgaidőszaknak, elmondom neki, hogy egy időre szüneteltetem a főiskolát.- bólintottam lassan, de Anne pillantása egy cseppet sem enyhült.

-Tudod, hogy nem csak erről beszélek…- mondta félve, hónapok óta kerülgetve a Harryvel való rövid beszélgetésem, ami sose folytatódott.

Így nem is lényeges, nem igaz?

-Szerintem pedig, csak ez az egy lényeges és meg is fogom vele beszélni… Csak még kell egy kis idő, hogy tényleg átgondoljam.- mondtam, és elkerülve az esetleges vitákat, vagy elgondolkodtató megjegyzéseit, ellöktem magam a pulttól és a szobámba sétáltam.

2012. augusztus 14.

Már legalább egy hete Londonban voltam, de még mindig képtelen voltam betelni a várossal.

Ed minden egyes alkalommal gúnyolódott rajtam, mikor az utcán sétáltunk és a figyelmem valahova teljesen máshova irányult. Általában csak szemeimet forgatva löktem egyet rajta és tovább sétáltam, majd hangos nevetést váltva ki belőle kérdeztem meg, hogy pontosan miről is beszélt, míg kikapcsolt az agyam.

-Akarsz enni is valamit? Van még egy óránk, míg találkozunk Phillel a bárban.- kérdezte Ed, megszállottan nyomkodva a mobilját, miközben az utcán sétáltunk.

-Nem, nekem elég a kávé.- válaszoltam, fejemet felé fordítva. Bár szemeit eltakarta napszemüvege, széles mosolyát így is tisztán láttam, amit azonnal viszonoztam.

-Akkor csak kávézunk. Írtam Jacknek, hogy a kávézónál találkozunk.

-Ha egyáltalán odaér…- tettem hozzá halkan, de Ed nem meglepő módon meghallotta.

-Ne csinálj úgy, mintha te sose késnél.- ingatta fejét és hitetlenkedve felnevetett. Közben befordultunk a következő saroknál, elérve az utcát, ahol minden nap kávéztunk.

-Jó, beismerem, hogy szoktam. De ő minden egyes alkalommal késik!- már-már hitetlenkedve beszéltem, de az elmúlt hónapok alatt annyira hozzászoktam Jack nullaszintű időérzékéhez, hogy már meg se rezzentek szemeim, míg róla beszéltünk. Az elején, nos… akkor még voltak kisebb hozzáfűznivalóim.

-Mhm… Mindettől eltekintve jól játszik, a többi már csak részletkérdés.- zárta le a témát és fejével a szemközti utca felé bökött, az egyetlen, és tapasztalataink szerinti legjobb étteremre.- Még szerencse, hogy nem vagy megint éhes. Egy év lenne, mire felszabadulna egy asztal.- szórakozott velem.

-Nagyon vicces vagy.- nevettem halkan és megelégelve a kinti hőséget, felkötöttem a hajam.

-Greg megnyugodott?- kérdezte Ed hirtelen, már csak pár méternyire a kávézó bejáratától.

Arcom azonnal fájdalmas fintorba torzult és Eden színtisztán látszott, hogy hallotta a tegnap esti veszekedésemet a telefonon Greggel. Valószínűleg, bárki, aki a szállodában egy szinten tartózkodott velem, hallotta a vitánkat.

Halántékomat masszírozva próbáltam elfeledtetni magammal a hetek óta húzódó veszekedések sorozataik, amik sosem képesek megszűnni, csupán csak csillapodnak, annak megfelelően, hogy mennyi időt tudunk együtt tölteni, vagy beszélni. Egy kissé hátráltat a kapcsolat ápolásában, hogy Eddel közel egy hónapja úton voltam a turnéján, ahova Greg csak nagyon ritkán tudott csatlakozni.

Mindezek ellenére, egy apróbb kétely sem merült fel bennem azt illetően, hogy jól döntöttem e.

-Glasgow óta, vagy tegnap este óta?- kérdeztem, továbbra is grimaszolva és elnyúzott hangon.

-Mindkettő.- nevetett és megmentve a témától, átkarolva vállamat közelebb húzott magához, majd végre a kávézó bejáratához értünk.

Odabent még melegebb volt és a víz még jobban levert, ahogy az előttünk álló emberekre néztem. A lehető leggyorsabb mozdulattal kiszabadultam Ed karja alól és köszönhetően annak, hogy végre levette napszemüvegét, zöld szemeibe néztem.

-Kérsz nekem egy jegeskávét? Leülök kint egy asztalhoz.- mutattam a hátam mögé és Ed csak kettőt bólintva engedett utamra a katlanból.

Odakint sem volt hűvösebb, de még ha a nap sugarai néha-néha már égették is a bőrömet, boldogan fogadtam minden egyes pillanatát, amíg csak tartott. A múlt héten szinte megállás nélkül esett az eső, így hatalmas megváltás ez a nagy meleg és napsütés.

Csak pár asztal állt üresen a kávézó előtt, így hezitálás nélkül leültem a legelsőhöz, ami az utamba került. Megkönnyebbülve, hogy a napernyőktől kisebb árnyékot is kaptunk azért, az asztalra könyököltem és tekintetemmel végigkövettem az autókat az utcán, majd a szemközti étterem felé vezettem szemeimet. Az étterem régies, klasszikus kinézete már a múltkor magával ragadott, ami most sem volt másként. Minden problémámról megfeledkezve figyeltem az étterem előtti asztaloknál ülő párokat, barátokat, családokat, ahogy ettek, ittak és szórakoztak, majd tekintetem tovább siklott és azonnal meg is állapodott valakin, aki a terasz legszélső asztalánál ült.

Bal keze az asztalon pihent és még messziről is látni lehetett, hogy több tetoválás díszítette a bőrét, mint ahogy azt az ember elsőre gondolta volna. Felkarján megfeszült szürke pólója és az ember szeme akaratlanul is felcsillant, ahogy figyelmét arcára – és tulajdonképpen egész valójára – vezette. Haja emlékeimnek ellentmondva, kevésbé volt göndör és bár arcomra akaratlanul is kiült egy mosoly, ahogy megpillantottam az apró copfot feje tetején, még így is térdeket remegtető volt. Szemeit, bár ha akartam volna se láthattam volna, napszemüveg takarta, de halványrózsaszín ajkai még ekkora távból is kivehetőek voltak.

A szívem leállt, mintha most láttam volna életemben először és megszégyenítő módon az asztalba kellett kapaszkodnom. Mert ő volt Harry Styles, aki bárki lélegzetét képes volt elállítani egyetlen másodperc alatt, de belőlem… belőlem egy milliszekundum alatt képes volt egy botladozó roncsot csinálnia, anélkül, hogy tudatában lett volna a jelenlétemnek. Ő volt az egyetlen, aki elérte, hogy újra és újra beleszeressek.

Aztán, mire a szívem újra dobbant egyet visszacsöppentem a szörnyű valóságba, ahol másfél éve nem beszéltünk egymással, kivéve azt az egy éjszakát januárban, amikor ismét visszazuhantam a mélybe, anélkül, hogy észrevettem volna.

És most itt ültünk, az út két oldalán. Ő még csak fel sem nézett az asztalán pihenő könyvből, amibe töretlenül írt, ismét kiváltva belőlem egy apróbb mosolyt és bár nem akartam érezni, az űrt is a mellkasomban, ami azonnal elgondolkodtatott, hogy még vajon hány új szokásáról nem tudok és vajon mennyi mindenről maradtam le az életében.

Mosolyom egyből lehervadt és szívem bár még mindig hevesen zakatolt mellkasomban, szemeimet lesütöttem és a kávézó ajtaja felé vezettem tekintetem, ahonnan Ed szélesen mosolyogva sétált ki.

-Fogalmam sincs, hogy Jack mit szokott inni, ezért azt hoztam neki is, amit mi iszunk.- nevetett, az asztalra téve a papírpoharakat.

-Egyszer csak megtanulja, hogy ne késsen.- erőltettem egy mosolyt arcomra, míg Ed velem szembe ült. Poharamat kezembe véve hátradőltem a székemben és mire rávettem magam, hogy ismét az étterem irányába nézzek, Harrynek már hűlt helye volt, és utáltam magam, amiért kétségbeestem, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam.

Nagyon köszönöm a kommenteket, remélem mindenkinek tetszett az új fejezet is :)