5. Fejezet

2008. október 22.

A telefonom hangos pittyegésére és zörgésére ébredtem fel. Felmordultam és fejemet a párnába fúrtam, vakon keresve a telefont az éjjeliszekrényen – mentálisan és fizikailag felkészülve egy újabb napra az iskolában.

Ám mikor szemeim hunyorogva néztek a vakító kijelzőre, az óra hajnali hármat mutatott és két üzenetet Harrytől.

Harry: Em…

Harry: ébren vagy?

Meglepve olvastam az üzenetét és egy hatalmas kő esett le a szívemről. Hétfő délután óta nem beszéltünk egymással.

Emma: most már igen…

Emma: baj van? Miért vagy fent ilyen későn?

Emma: vagy korán…?

Egy perc sem telt el, de megjött az üzenete.

Harry: nem tudok aludni.

Harry: és ne haragudj, hogy felkeltettelek.

Harry: csak…

Felvont szemöldökkel néztem a telefont és vártam, hogy folytassa. Percekkel később rezgett csak, mikor már majdnem visszaaludtam a telefonnal a kezemben.

Harry: hiányoztál.

Még hajnali háromkor is, félálomban, képes volt érzelmek ezreit elindítani bennem.

Nem tudtam, mit válaszoljak, vagy hogy válaszoljak e egyáltalán. De azt igen, hogy a szívemet egyetlen szóval képes volt megpuhítani olyan szinten, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni engem.

Emma: ohh, Styleees… :) Egy romantikus filmben lenne a helyed.

Ajkamat beharapva küldtem el az üzenetet és ahogy megjött a válasz, szélesen mosolyogva olvastam el minden szavát.

Harry: Rendben, Hart.. ennyi elég is volt belőled. Menj vissza aludni. :)

2008. november 7.

Voltak pillanatok, amiket titkon a szívem mélyén hordoztam. Amikre akkor gondoltam, amikor már úgy éreztem, hogy nincs miért folytatni a monoton és szürke napjaimat.

Az első titkon őrzött pillanatom a nagyapámhoz, és a Moszkvában töltött idejéhez fűződött. Akárhányszor csak mesélni kezdett róla, úgy éreztem, én is ott állok a térdig érő hótakaróban, ami belepte az egész parkot. Láttam magam előtt a tenyérnagyságú hópelyheket és a nagyapámat mosolyogni, ahogy a hóval betakart padra áll és csak csodálja a várost.

Mindegy, hányszor mesélt Moszkváról, én mindig ott ültem mellette a cigarettafüstös konyhában és minden egyes szavát egy életre megjegyeztem.

De néha, egy hosszú és nehéz nap után csak elég volt visszagondolnom arra, hogy anya minden egyes este ugyanazt a mesét olvasta fel nekem, míg fürödtem. Az első betűtől az utolsóig betéve tudtam az egészet – de ez egyszer sem állította meg abban, hogy minden este a kád mellett üljön és meséljen.

Nem tudtam elfelejteni az első pillanatot se, amikor először hallottam Steven Tyler hangját egyenesen a tévéből, mikor egy Aerosmith klipet adtak. Csak nyolc voltam, de istenem, átéltem minden egyes szavát. Nehezen tudtam volna elfelejteni azt is, mikor Harry unszolására kezembe fogtam Salinger könyvét és alighanem egy nap alatt kiolvastam.

És most, hiába képzeltem el, hogy a ma este is ezek közé az emlékek közé fog tartozni. Mert tévedtem, de még mekkorát tévedtem. Talán a reményeim túlságosan fel lettek tornázva, mikor Niall pár hete megemlítette, hogy az édesanyja lakása üres lesz a hétvégén, ami nem is akármilyen városrészen volt Londonban.

Mindig is a gyengéim voltak a pasztell házak a Notting Hill-en és Niall édesanyja történetesen épp egy ilyen házban lakott.

De hiába volt jó a hangulat, hiába sütött a nap Londonban és hiába jöttem el idáig. Megtanultam, hogy a féltve őrzött pillanatok mellett vannak olyanok is, amiket bár megjegyzek, jobbnak látom azonnal az agyam legelrejtettebb zugába suvasztani.

-Hé… Nem jössz be?- gondolataimból Louis halk szavai és az erkély ajtajának nyikorgása zökkentett ki.

A szél a szemembe fújt néhány rakoncátlan tincset, ahogy fejemet felé fordítottam és halványan elmosolyodtam.

-Jó idekint.- vontam vállat, mindkét tenyeremet combjaim közé szorítva, reménykedve benne, hogy legalább így felmelegszek egy kicsit.

Louis a vállamra terítette a kabátját és mellém ült, de velem ellentétben ő nem az üres utcát figyelte, hanem egyenesen az arcomra meredt.

-Ne már!- lökött oldalba és szélesen elmosolyodott.- Lehetsz az én plusz egyem.- viccelődött, mire tekintetem az ablak felé terelődött. Niall és Amy a megszokottnál is jobban elvoltak, Niall megpróbált megfeledkezni a frissen összetört szívéről – míg Amy megpróbálta Niall új helyzetét kihasználni. Alig egy méterre tőlük pedig, a kanapén Harry ült. És Halle.

-Szörnyű párost alkotnánk.- húztam fel az orromat és Louisra néztem, a lehető leggyorsabban befejezve az önsanyargatást.

-Én vállalom a kockázatot.- vonogatta szemöldökét, én pedig lehetetlennek láttam visszatartani a nevetést.

Így ma először, hangosan felnevettem. Louis mosolyogva dugta zsebre kezeit, szemem sarkából pedig láttam, hogy Harry egy rövid pillanatra felénk kapta a fejét. De aztán ismét minden figyelmét Hallenek szentelte.

-Niall és Amy jól kijönnek.- mondtam, mikor elhalt a nevetésem és mindketten csak egy halvány mosollyal az arcunkon ültünk egymás mellett.

-Igen… megérdemelnék egymást, komolyan.- válaszolta Louis egy hangos sóhajjal, egyetértve velem.

Szemeimet lesütöttem szavai hallatán és próbáltam nem egyből Harryre gondolni. Én próbáltam, annyira próbáltam.

-Tovább kell lépned, Em.- suttogta Louis, tekintetét éreztem magamon.- Nem szabad leragadnod.- tette hozzá.

Fejemet felé fordítottam és bizonytalanul, de bólintottam egyet.

-Ezt én is tudom.- motyogtam, egy cseppet elszégyellve magam, amiért Louis már jó ideje átlát rajtam.

-Ha nem vigyázol vele, akaratlanul összefogja törni a szíved. A legjobb barátom, és távol áll tőlem, hogy rossznak állítsam be, Em… De az ember néha úgy is megsebzi a másikat, hogy azt saját maga észre sem veszi.- Louis baráti aggodalma felmelegítette a szívemet és éreztem, hogy a barátságom vele egy újabb szintre emelkedett.

-Próbálkozom, Lou.- sóhajtottam fel és fejemet a sötétedő ég felé emeltem, mély lélegzetet véve.

-Én tudok segíteni.- vont vállat, ártatlanul pislogva, mikor visszanéztem rá.- Van egy haverom, Zayn. Elég jó fej és szerintem jól kijönnétek.

Tűnődve pislogtam vissza rá, duplán átgondolva a válaszomat. A szívem mélyén még mindig reménykedtem benne, hogy egy nap Harry elém áll és a lehető legközhelyesebb módszereket alkalmazva szerelmet vall nekem.

De az agyam egyfolytában azt kiabálta, hogy menj, Emma! Vissza se nézz!

És azt hiszem, mindig is az agyamra kellett volna hallgatni a szívem helyett.

-Renben, Lou. Majd még meglátom.- erőltettem egy mosolyt az arcomra, Lou pedig átkarolva engem magához húzott.

-Igyunk egyet! Bejössz végre?- kérdezte, nem firtatva tovább a szívfájdalmammal kapcsolatos beszélgetést.

-Igen.- kuncogtam, fejemet egy pillanatra vállának döntve. Aztán már húzott is magával.

2008. november 13.

Az életemet egyetlen kérdés tudta meghatározni az utóbbi hetekben: mégis mi a fenét keresek itt?

Hatásos volt, drámai és teljesen lényegre törő – leírva szerencsétlen életem legújabb fejezetét. Talán valóban könyvet kellett volna írnom, Harry álmait követve és a sablonos, számmal jelzett fejezetek helyett ezeket az átkozott kérdéseket kellett volna felírnom, nagy betűkkel, mintha csak a homlokomon éktelenkedtek volna.

Lássuk be, nem álltam már attól se messze és valójában meg sem lepődtem volna, ha egy reggelen a frufrum alatt ez a kérdés lett volna belevarrva a bőrömbe. Talán akkor egyszer valaki végre választ is adott volna nekem, nem csak a levegőben lógott volna a kérdésem, míg egy másik nem ötlött volna fel bennem, hogy újra napokig kínozzon.

És miért ötlött fel bennem ma is ez a kérdés?

Egy bűzös kocsmában ültem, egy használt poháralátéttel játszadozva, miközben Harryre vártam. Hosszú percekkel később jött vissza a pulttól két korsó sörrel a kezében. Az egyiket elém rakta, majd leült mellém és belekortyolt a sajátjába.

-Köszi.- motyogtam, a korsót érintetlenül hagyva. Csütörtök este volt, a kimenőm túl koránra szólt és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet e inni hétköznap este.

Harry furcsa volt. A szemei alatt apró kis táskák éktelenkedtek, a szemei korántsem csillogtak úgy, mint általában… és mióta csak elém jött az iskolához késő délután, még egyetlen egyszer sem láttam mosolyogni.

Sapkáját levette és az asztalra rakta egy mély sóhaj kíséretében, majd szanaszét álló göndör haját próbálta elrendezni – amivel mindegy, mint csinált, ugyanolyan maradt. Egy idő után feladta és csak hátradőlt a székében, szétnézve az emberek között a helyen.

-Mi a baj?- felkönyököltem az asztalra és arcát tanulmányoztam, még mindig figyelmen kívül hagyva a sörömet.

Fejét felém fordította és utáltam, ahogy a szívem szaporábban kezdett verni, mikor találkozott a tekintetünk.

-Én…- megakadt és elgondolkozva sütötte le szemét, majd motyogni kezdett.- Mindegy, ezt nem értheted.

Meglepve, felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Fejét ingatva mormolt tovább magában valamit, amit viszont már nem hallottam, majd tekintete ismét felém tévedt.

-Akkor világosíts fel!- kértem a kelleténél talán sértettebben.

-Voltál már szerelmes?- kérdezte a lehető leggyorsabban, egyenesen a szemembe nézve.

A lélegzetem egy másodpercre elakadt és teljesen elsápadtam, rövid időre biztos voltam benne, hogy rájött. De aztán minél tovább nézett rám, annál inkább vált világossá, hogy itt valami másról van szó.

-Igen.- a hangom elcsuklott, de válaszoltam a kérdésére. Furcsa volt és kellemetlen, de valamiért mégis megkönnyebbültem.

Őszinte meglepettség suhant végig az arcán, ami ismét egy apró sebet ejtett rajtam.

-Igen?- kérdezte, tovább rontva a helyzetet.

-A lényeget, Harry. Ne velem törődj.- morogtam és felvettem az asztalról a korsó sört, majd ittam belőle. Ez a beszélgetés megváltoztatta egyből a gondolkodásmódomat a hétköznapi ivással kapcsolatban.

-Csak egyszerűen… nem tudom, mit akar Halle.- kényszeredetten felnevetett, hajába túrva.- Elképesztő lány, Em…- fejét ingatva, egy apró, ábrándozó mosollyal nézett rám, amitől menten sírni tudtam volna.- De ha az érzéseinkről van szó, vagy esetleg kapcsolatokról… egyből meghátrál.- fejezte be tanácstalanul.

Én másrészt, egy apró, jelentéktelen kis porszemnek éreztem magam. Nevetséges volt, de meg mertem volna rá esküdni, hogy hallottam, ahogy a szívem apró darabokra tör és még utána jól össze is tapossák a szilánkokat ennek a bűzös kocsmának a mocskos padlóján.

-Talán egy kis idő kell még neki.- erőltettem ki magamból a szavakat, figyelmen kívül hagyva az egyre erősebben kikívánkozó könnyeket és a szúró mellkasi fájdalmat, ami minden pillanat töredékében egyre erősebb volt.

-Talán.- suttogta, ismét hajába túrva.

Csendben ültünk néhány percig, vagy talán csak másodpercek voltak. De annak ellenére, hogy a szívem még egy perce se lett porrá zúzva az összes jövőbeli reményemmel együtt, nem bírtam elviselni, hogy valójában neki is éppen összetört a szíve – csak nem épp miattam. És ez volt a legborzasztóbb az egészben, a szerelemben, a barátságunkban, mindenben. Hogy nem tudtam végignézni, ha fájdalmat okoztak neki.

-Harry… Halle bolond lenne, ha nem akarna tőled semmit és ezt tudjuk mindketten.- arcomra a leghitelesebb bíztató mosolyt varázsoltam. Harry arcán pont egy ugyanolyan kényszeredett mosoly ült ki.

-Mi a helyzet a te szerelmeddel?- kérdezte, a hangjából színtiszta szomorúságot lehetett kivenni. Talán miattam, talán Halle miatt. Nem tudtam eldönteni.- Még mindig érzel iránta valamit?

A torkomban keletkezett gombóc nem hagyta, hogy válaszoljak. Így csak gyengén bólintottam és reménykedtem benne, hogy nem veszi észre a könnyektől csillogó szemeimet.

-Sose mondtad.- őszintén meglepődött és most értettem meg, hogy csupán csak azért, mert nem tudott róla eddig.

-Nem lényeg.- vontam vállat és lesütöttem a szemeimet.

Harry megfogta a kezem, fejemet pedig azonnal felkaptam. Közelebb csúszott hozzám, vállaink összeértek és csak attól féltem, hogy esetleg meghallja a megcsonkított szívem hangos és vad dübörgését.

-De az, Em… Tudod jól, hogy velem bármit, akármit megbeszélhetsz.- motyogta, szemeivel tekintetemet kutatva.

És akkor először és utoljára elmondtam neki, amit abban a pillanatban gondoltam. Mert elviselhetetlen volt a fájdalom, még álmomban sem gondoltam volna, hogy egy összetört szív ennyi fájdalommal jár.

-Néha csak azt kívánom, hogy bár soha ne találkoztam volna vele.- suttogtam megtörten és ha nem lett volna maradék ép eszem, talán már hangosan nevettem volna a helyzet iróniáján.

Kérlek, írd le a véleményed! x