6. Fejezet

2008. november 22.

Emma: héé a hídnál fél óra múlva?

Alsó ajkamat beharapva dőltem hanyatt az ágyamon. Koromsötét volt a szobámban, már órák óta besötétedett kint az utcán.

Annyira unatkoztam. És már napok óta nem láttam Harryt.

Harry: nem tudok jönni

Harry: majd bepótoljuk máskor

Csalódottan sóhajtottam fel és kikerestem Louis nevét a könyvtárból, majd lenyomtam a hívás gombot és a fülemhez emeltem a telefont.

Az első számú tervemnek lőttek.

-Ha nincs vodkád, el se kezdd, Em!- Louis vidám hangja törte meg a telefon monoton búgását, szavai pedig halk nevetést váltottak ki belőlem.

2008. december 12.

Megbánás.

Egy hete csak ez az érzés keringett bennem, csúfondárosan visszaköszönve nekem a legváratlanabb helyzetekben. Nem követtem el semmilyen bűnt, tettem rosszat más embernek vagy bántottam meg valakit a mostanság elég nyersnek tűnő szavaimmal.

Szimplán csak azért gazdagodtam ezzel az érzéssel, mert kihagytam a múlt heti bulit, amit ismét az irodában tartottak. Néha vegyültek az érzéseim kisebb féltékenységgel is, amiért Halle ott volt és helyettem is jól érezte magát Harryvel. És a barátaimmal. Az én barátaimmal.

Szörnyen éreztem magam és néha még szörnyetegnek is, amiért hagytam elfajulni a bennem hullámzó érzelmeket és mindenért Hallet okoltam. De a szívem mélyén tudtam jól, hogy az egyedüli dolog, ami hibádzott mindenben, tulajdonképpen az volt, hogy volt szívem. Hogy voltak érzéseim. Hogy első látásra beleszerettem Harrybe és hogy mennyire elkeseredetten kiakartam belőle szeretni azóta is.

De a háborgó szívemet sikerült megnyugtatnom azzal, hogy ezen a héten eljutottam Louis házába. A napok óta tartó unszolásának ellenére megkértem, hogy még véletlenül se hívja meg Zaynt – a barátját, akit annyira beakart nekem mutatni, nyilvánvaló szándékkal, amit egy percig sem titkolt.

-Egyszer úgyis találkozni fogsz vele. És akkor végre kihúzod a fejed a gödörből és észreveszed, hogy létezik más is rajta kívül.- mondta Louis, akárhányszor csak szóba került a barátja.

Tudtam, hogy igaza volt. Csak még korántsem voltam kész szembenézni a valósággal.

A zene hangosan szólt, a fények pedig egyáltalán nem voltak elegendőek ahhoz, hogy bármit is látni lehessen a házban.

-Megcsókolt!- Amy, egy ábrándozó sóhajjal kísérve ült le mellém a kanapéra. Egy jórészt már elfogyasztott sörösüveggel ültem ott, megpróbálva elviselni a zenét. Már ha ezt tényleg annak lehetett nevezni.

-Ki?- kérdeztem meglepve, bár csak két lehetséges válasz volt a kérdésre. Niall, vagy Louis. És még egy hülye is tudta volna, hogy Amy Niallről beszélt.

-Hát Niall!- suttogta izgatottan, szeme sarkából pedig a két fiú felé nézett, akik a konyhában beszélgettek.

-És milyen volt?- kérdeztem szélesen elmosolyodva, de közben nem tudtam figyelmen kívül hagyni az apró csalódottságomat.

Eszedbe se jusson, Emma. Ez Amy pillanata, nem pedig azé, hogy még most is Harry után sóvárogj.

-Elképesztően csodálatos és… és ahh!- a vigyor levakarhatatlan volt Amy arcán, ami végre valahára eloszlatta a gondolataimat, még ha csak pár másodpercre is.- Nézd ki van itt!- kiáltotta túl a zenét és már mellettem sem volt, egyenesen Harry felé szaladt és a nyakába ugrott.

A maradék sörömet egy húzóra megittam, felkészítve magam Halle lehetséges belépőjére is. A szívem egy árnyalattal hevesebben kalimpált, ahogy megpillantottam Harry mosolyát miközben Amyvel beszélt. Tíz teljes napja nem láttam.

Az üres üveggel a kezemben sétáltam hozzájuk a konyhába. Az üveget a pultra tettem a többi közé, majd a hűtőből kiszedtem még egyet, teljesen kiesve Harry figyelmi köréből. Amy egyre inkább araszolt Niall irányába, aki mikor ezt észrevette, átkarolta őt. Louis és Harry közben hangos beszélgetésbe és fél percenkénti nevetésbe kezdtek. A pultnak dőlve figyeltem őket, csendben iszogatva a sörömet. Harry félig háttal állt nekem, de mikor Louis szélesen mosolyogva felém kacsintott, Harry végre megfordult és bár meglehet, hogy csak az alkohol játszott velem, mintha a szemei megcsillantak volna, ahogy észrevett.

-Emma!- mosolyodott el, amitől még a lélegzetem is elakadt.

-Harry? Harry Styles, igaz?- kérdeztem tettetett meglepettséggel.

-Em…- nevetve ingatta fejét, majd karját felém nyújtva húzott magához. Fejem mellkasába fúrtam egy egészen rövid pillanatra, majd felnéztem rá.

-Hallottam már rólad és olvastam az üzeneteidet. De nem gondoltam, hogy valóban létezel!- színleltem tovább, egy halk nevetést kiváltva belőle és Louisból.

Harry még szorosabban magához húzott, a nevetése egyre jobban elhalt, mígnem már csak a szívének ritmikus dobogását éreztem, ahogy ismét mellkasához ért a fejem.

-Értem Em, te is hiányoztál nekem.- mormolta, állát fejem tetejének támasztva, szorosan ölelve magához.

2008. december 26.

Mindenem libabőrös lett abban a pillanatban, ahogy Harry mellkasa a hátamhoz ért. A lehelete csiklandozta a nyakam és egyben felhűtötte a bőrömet, amitől legszívesebben a falra másztam volna. Kezei az enyémeken pihentek, karjaink teljesen összesimultak. Mindenütt ott volt, néha még a lábai is az enyémhez értek egy-egy rövid másodperc erejéig.

A gitár az ölemben pihent, amin valószínűleg már órák óta próbált megtanítani játszani. De az agyam láthatóan teljesen másra koncentrált, mint kellett volna.

-És most ezzel a három ujjaddal lefogod ezt a három húrt…- mormolta, végigsimítva a kezemen, elrendezve az ujjaimat.- Jó… és most amit az előbb mutattam.- folytatta halkan, állát vállamnak támasztva, majd mikor másik kezével segített pengetni, az egész teste remegni kezdett a nevetéstől.

-Borzasztó.- nevetett tovább.

Kisebb csalódottság suhant át rajtam, mikor elhúzódott tőlem és hanyatt feküdt az ágyán.

-Talán csak a tanár rossz.- vontam vállat mosolyogva és az ágy mellé tettem a gitárt.

-Hát persze, Em.- felelte kisebb szarkazmussal, szemeit forgatva. De a mosolya ennek ellenére levakarhatatlan volt.

Mellé feküdtem az ágyon, mindketten csak a plafonon táncoló fényeket figyeltük egy ideig, amik az utcáról szűrődtek be.

-Melyik volt a kedvenc karácsonyod eddig?- kérdeztem halkan, továbbra is a mennyezetet bámulva. Egy ideig csak a halk szuszogását hallottam és mikor már azt hittem, hogy elaludt, megtörte a csendet.

-Három vagy négy éves lehettem…- halkan felnevetett, fejemet felé fordítottam. Zöld szemei csillogtak a sötétben, ahogy rám nézett, egy halvány mosolyt kiváltva belőlem.- És a nagyszüleim egy hatalmas, családi karácsonyi ebédet rendeztek. Mindenki eljött… rengetegen voltunk.- mesélte tovább, tekintetem pedig ismét a plafonra terelődött.- A nappaliban egy nagy fa állt, körülötte ajándékokkal. És én megfogtam a lehető legnagyobb dobozt, ami teljesen belül volt, közvetlenül a fa mellett… és felemeltem, megdöntve a fát, ami rádőlt az összes többi dobozra, a díszek pedig sorban csörömpöltek a padlón, apró darabokra törve.- nevetett és én követtem a példáját, elképzelve magam előtt, ahogy egy sokkal kisebb Harry, ártatlanul pislogva áll a nappali közepén, végignézve az egészet.

-A nagyszüleim nem voltak valami boldogok…- nevetett tovább.- De ez a legelső emlékem a karácsonyról.- tette hozzá komolyabban.

Bár a nevetésünk lassan teljesen abbamaradt, egy apró, letörölhetetlen mosoly ott maradt az arcomon.

-Én lehet, hogy a legklisésebbel fogok előállni…- törtem meg lassan és halkan a csöndet, továbbra is felfelé meredve.- És ahogy ismerlek, biztos, hogy így fogod gondolni…- halkan felkuncogott, de egyetlen szó nélkül hagyta, hogy folytassam.- Az én kedvencem az idei. És nem érdekel, ha őrültnek nézel, számomra te lettél a legfontosabb ebben az utóbbi pár hónapban és szimplán csak azért, mert sikerült ezt a napot együtt töltenünk… Nekem ez a kedvenc karácsonyom mind közül.- mély lélegzetet vettem, mikor a mondandóm végére értem.

Azonban nem mertem mozdulni, vagy csak Harry irányába pillantani. Talán túl sokat mondtam, talán túlságosan is könnyen átlátott rajtam ezek után. Bárhogy is történt, csönd volt. A földszintről felhallatszó nevetéseken és az utcáról beszűrődő autók zaján kívül csak a lélegzetvételeinknek volt hangja a szobában.

Minden létező bátorságomat összegyűjtve fordítottam felé a fejem és meglepett, hogy engem figyelt, valószínűleg már több perce. A szívem egyre gyorsabb iramban kezdett verni, lassan küzdve fel magát a torkomig. Harry szemei egyenesen a lelkemig vájták magukat, de különös módon nem éreztem kellemetlennek.

Olyan volt, mintha egy hosszú és fárasztó nap után végre hazaérnél.

-Nekem is te vagy a legfontosabb.- suttogta, továbbra is mélyen a szemeimbe nézve. A levegő a tüdőmben ragadt és biztos voltam benne, hogy a szívem egy percen belül kiugrik a helyéről.

Vajon megakar csókolni?

Ujjait összefonta enyéimmel kettőnk között és ha eddig nem is hallotta, most már biztosan észrevette, milyen hangosan ver a szívem. Nem mertem pislogni, miközben álltam a pillantását és félő volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok az érzésektől, amik hirtelen és egyszerre száguldottak végig rajtam.

-És tényleg szörnyen jól megy neked a klisé helyzetek megteremtése.- suttogta ismét, egy bujkáló mosollyal szája sarkában.

Szemeimet forgatva mosolyodtam el, amitől az ő mosolya is elszélesedett.

És még a helyzetek teljes félreértelmezése is felírható a többi lehengerlő tehetségem közé.

-Még mindig idegesítő vagy. Reméltem, hogy enyhül a hónapok alatt, de úgy látszik reménytelen eset vagy…- vágtam vissza vigyorogva.

-Rendben, Hart…- bólintott, tettetett sértettséggel arcán és hangjában.- Kiengesztelésként eljátszhatok neked egy dalt.- próbálta visszatartani a nevetést. Annyira próbálta…

-Csak hogy az orrom alá dörgölhesd, hogy nem tudok játszani a gitáron?- kérdeztem, előre tudva a válaszát és a szándékait.

Hangosan felnevetett és még mielőtt válaszolhattam volna, egy egészen rövid pillanat erejéig fölém került, hogy felvegye a gitárt a földről, majd visszafeküdt mellém az ágyra. És fekve, semmivel sem törődve játszani kezdett.

És én csak remélni tudtam, hogy innentől kezdve, minden karácsony így fog telni.

2009. január 2.

Körülbelül másfél napja feküdtem ugyanúgy az ágyamban, pont úgy, mint ahogy újév napján, katasztrofális másnapossággal befeküdtem, egy kiadós, jéghideg zuhany után.

Nem akartam mozogni. Vagy lélegezni. Vagy gondolkozni. Mind csak visszaidézte volna a Szilveszter éjszaka történteket.

És soha többé nem akartam látni, hogy Harryt mennyire megviselte Halle hiánya. Vagy, hogy mennyire átverte egész idő alatt. Ha kegyetlen lettem volna, én lettem volna a legboldogabb, hogy kiderült, hogy Hallenek van barátja. De nem voltam kegyetlen – pont ellenkezőleg.

Annyi alkoholt ittam, amíg már az orromig se láttam és órákkal később a vizes aszfalton ülve, a jéghideg betonfalnak támaszkodva eszméltem fel, dagadtra sírt szemekkel és émelygő gyomorral.

Szörnyen szégyelltem magam és ha emlékeztem volna mindenre, talán még ennél is jobban bujkáltam volna az emberek elől.

Harry: tudom, hogy otthon vagy

Harry: és azt is tudom, hogy még mindig másnapos vagy

Harry: de kérlek adj végre életjelet magadról

A telefonom megállás nélkül villogott, a legtöbb üzenet Harrytől jött. De négy hónap után, négy szörnyen hosszú hónap után úgy döntöttem, hogy önző leszek – és csak magammal fogok törődni.

És ez volt az újévi fogadalmaim egyike, még ha bele is szakadok: muszáj kiszeretnem Harryből.

Sziasztok!

Köszönöm a türelmet és a sok-sok kommentet, amit az előző fejezethez írtatok! Remélem tetszett ez a fejezet is mindenkinek!

Ui.: Kérlek, írd le a véleményed! :)