7. Fejezet

2009. január 15.

A rádió halkan szólt a pékség előteréből, amit a nevetésünk könnyen túlharsogott. Már este hét óra is elmúlhatott, a kinti sötétség túlságosan is megszokottnak tűnt már, hogy az ember eldönthesse, valójában mennyi lehetett az idő. A pékség már órákkal ezelőtt bezárt, köszönhetően az igen szegényes forgalomnak, amit az egyre jobban növekvő hótakaró okozott. A tanítást még kora reggel megszüntették mára és bár Harrynek ettől függetlenül délután dolgoznia kellett, úgy tűnik, a szerencse az ő oldalára is átpártolt, még ha csak pár órára is.

Pár üzenet és több órának tűnő séta után a hóban, a pékségben találtam magam én is.

-Csak pár perc lesz, Em.- villantotta felém lélegzetelállító mosolyát.

-Harry…- mordultam fel, fejemet a plafon felé emelve. Biztos voltam benne, hogy a lábaim már kékre fagytak és a kabátomra esett hó mennyiségnek köszönhetően olyan voltam, mint egy hóember.

A tekintetünk ismét összetalálkozott és valószínűleg nem is én lettem volna, ha nem sóhajtok fel elvesztve a meg se kezdett vitánkat. Fejemmel gyengén bólintottam, megengedve magamnak egy szemforgatást, míg ő diadalittasan elvigyorodott.

-Rendben.- morogtam, felkönyökölve a pultra.- De előbb kérek egy forró csokit. És hazafelé még egy fél másodpercre sem állsz meg!- pillantottam rá nyomatékosan. Kezével csak legyintett és lazán megvonva vállát bólintott.

-Talán mégsem kellett volna idehívnom téged.- dünnyögte és a pult mögé sétált.

-Késő bánat, Styles.- vigyorogtam és ő elkezdte készíteni a forró csokimat.

Így történt, hogy körülbelül fél órával és egy bögre forró csokival később már hátul voltunk a konyhán. A kezdetleges takarításunk hamar kudarcba fulladt, mikor Harry arcán landolt egy kevés liszt, ami a pulton maradt.

Az alkalom szalaszthatatlan volt, ahogy megpillantottam, de velem ellentétben, Harry annyira nem tudott nevetni.

-Szóval így játszunk?- kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek, miközben az arcát törölte tenyerével. A seprű, ami alig egy perce még a másik kezében volt a padlón landolt egy hangos csattanással kísérve és még pislogni sem volt időm, mielőtt Harry az én arcomat is összekente. A hangom visszhangzott a falak között, ahogy felsikkantottam és az arcomhoz kaptam. Kezét végighúzta a hajamon is, gondoskodva róla, hogy az egész fejem lisztes legyen.

-Harry!- próbáltam a lehető legsértettebben ránézni, de ahogy összetalálkozott a tekintetünk, mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

Derekam a pultnak nyomódott, ahogy annak háttal fordultam, kezeim pedig a lehető legészrevétlenebbül csúsztak a maradék liszt irányába.

-Em, fejezd be!- nevetett Harry, fejét ingatva, futólag kezeimre pillantva.- Em!- emelte meg hangját, de még mindig nevetett. A kezem már a levegőben volt, mikor a csuklómat megragadva lépett hozzám közelebb, teljesen a pultnak szorítva. A levegő a torkomon akadt, amint egymáshoz értünk, egy tapodtat sem mozdultam – csak hatalmas, kikerekedett szemekkel néztem fel rá, míg a nevetése egyre jobban el nem halkult.

És utána már csak a halk, lassú zene szólt az előtérből, körbezengve az egész pékséget. Nem mozdult ő sem. Nem engedett el, nem lépett hátrébb. Egyenesen a szemeimbe nézett, a szívem pedig akkorákat dobbant, hogy attól féltem, kiszakad a mellkasom. Remegve vettem levegőt, zöld szemei pedig egy fél másodpercre – vagy talán még annyira se – ajkaimra tévedtek.

Csókolj meg.

Mellkasa megemelkedett, mikor mély lélegzetet vett és újra szemeimbe nézett.

Csak csókolj meg.

A levegő, amit kifújt kellemesen meleg volt és csiklandozta a bőrömet. Ha nem fogott volna le és nyomott volna neki teljesen a pultnak, talán már rég a padlón hevernék, annyira elgyengültek a lábaim és csak rosszabbodott az egész minden egyes elmúlt másodperc után.

És hirtelen, egy újabb adag liszt landolt a fejem tetején, körbehullva az egész arcomon.

-Nem hiszem el, hogy ezt csináltad!- mondtam, ahogy észbe kaptam.

Harry elengedett és tett egy lépést hátra. És csak nevetett.

-Mindig tudom, mire gondolsz. És egy lépéssel mindig előtted vagyok, Em…- válaszolta büszkén, szélesen mosolyogva.

De valószínűleg kettőnk közül csak én tudtam, hogy nem volt igaza.

2009. január 24.

Az ablakomban ültem és töretlenül csak az utcánkat figyeltem az üvegen keresztül. A hó még mindig belepte az utak nagy részét, még a pár nappal ezelőtti kisebb napsütés sem tudott kárt okozni benne.

Anya tudott bennem. És pontosan ezért ültem az ablakomban, a hideg üvegnek támasztva fejem, lehetőleg minél tovább figyelmen kívül hagyva, hogy még mindig az ágyam szélén ült leírhatatlan bűntudattal az arcán.

-Emma, kicsim…- sóhajtott fel és szemem sarkából láttam, hogy hajába túr. Ugyanolyan barna volt, mint az enyém. Csak hosszabb. Sokkal hosszabb.- Tudom, hogy most feldúlt vagy és-

-Nem érdekel, anya.- vágtam szavába ridegen, továbbra is kerülve pillantását.

Anya ismét felsóhajtott, amit pár percnyi csend követett.

-Csak szeretném, ha megértenéd, hogy ez egy hatalmas lehetőség számomra. És bármikor meglátogathatsz, csak egy szavadba kerül és foglalom a jegyeket.- szólalt meg végül.

De a szavai egy cseppet sem enyhítettek a bennem kavargó érzéseken.

-Amerikába költözöl, anya!- csattantam fel hirtelen, még magamat is meglepve. A könnyeim azonnal ellepték az arcomat – csendben és észrevétlenül folytak végig bőrömön.- Hogy várhatod el tőlem, hogy a nyakadba ugorjak az üres ígéreteid után és örüljek bárminek is, amit mondtál?! Itt hagysz engem, megint!- felé fordultam, pont mikor már előttem állt.

Megakart ölelni. Talán egy nap meg fogom bánni, hogy pont ma nem engedtem meg neki.

-Emma!- hangja türelmetlen volt ezúttal és egy hajszálnyit bosszús, de nem érdekelt.

-Sok sikert és minden jót az új barátoddal.- morogtam az orrom alatt és felkeltem.

Kikerülve az édesanyámat – akinek az arcán tisztán látható volt a harag és a sértettség – sietve mentem ki a szobámból és siettem le a lépcsőn. A csizmámat és a kabátomat a lehető leggyorsabban húztam fel, figyelmen kívül hagyva a szüleimet, akik megállás nélkül a nevemet hajtogatták, megpróbálva magukra hívni a figyelmemet.

Csalódott voltam, elkeseredett és dühös.

A bejárati ajtót hangosan csaptam be a hátam mögött és úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem fordult. Idegesen, gyors léptekkel siettem a hóban és bár még az agyam el sem döntötte, hova menjek, a lábaim maguktól vezettek Harry háza felé.

A kezeim remegtek, ahogy előhalásztam a telefonomat a zsebemből és a lehető leggyorsabban üzenetet írtam Harrynek.

Emma: otthon vagy?

Mint mindig, most is szinte azonnal jött a válasz.

Harry: igen, miért?

Emma: átjöhetek..?

Harry: tudod, hogy bármikor jöhetsz

Harry: minden oké?

A második üzenetét olvasva ismét marni kezdték a könnyek a szemeimet, a telefonomat pedig visszacsúsztattam a zsebembe, válasz nélkül.

Pár perccel később már a bejárati ajtaja előtt álltam, mély lélegzetet véve, hátha az segít valamennyire a jelenlegi helyzetemen. A csengőt kétszer megnyomtam, mint mindig, és Harry nyitott ajtót egy széles mosollyal az arcán, ami azonnal elhalványult, ahogy arcomra nézett.

-Mi történt?- kérdezte nyugtalanul, szemei újra és újra végigcikáztak arcomon.

Ajkaimat összeszorítva vontam vállat, kezeim kabátzsebembe dugtam. Minden erőlködésem ellenére ismét folyni kezdtek a könnyeim.

-Anya Amerikába költözik.- motyogtam, bosszankodva, amiért képtelen voltam visszatartani a sírást.

-Gyere be.- suttogta és gyengéden megfogva karomat húzott be a házba. Az ajtó becsukódott mögöttem, ugyanabban a pillanatban Harry magához ölelt. Arcomat mellkasába temettem, kezeim rongyként lógtak nyaka körül.

Hosszú ideig álltunk az előszobában egymást ölelve. A ház üres volt, egyedül csak a szipogásaim hallatszottak és Harry nyugtató szavai, hogy minden rendben lesz.

-Ne haragudj.- szipogtam egy örökkévalóság után. A könnyeim már nem folytak és a légzésem is normális volt már, ahhoz képest, hogy pár perce még mennyire kapkodtam a levegő után a sírástól.

Harry halkan felnevetett és végigsimított egyik kezével a hátamon, több millió pillangónak utat engedve a hasamban ezzel az egy mozdulatával.

-Eszedbe se jusson ilyesmiért bocsánatot kérni.- halkan felnevetett, ajkaimon pedig most először jelent meg egy apró mosoly. Elhúzódtam mellkasától és szemeibe néztem, amik mindig csillogtak.

-Köszönöm.- suttogtam, ujjaim pedig maguktól kezdték piszkálni haját tarkójánál. Egy pillanatra megdermedtem, de az arca ugyanolyan nyugodt volt, mint előtte és újra végigsimított a hátamon. Ezért úgy döntöttem, hogy én is folytatom tovább.

-És megköszönnöd se kell. Ezt ugye tudod? Mindig itt leszek neked, Em.- halkan, de annak ellenére határozottan beszélt, tekintetét összefonva sajátommal.

Csak bólogatni tudtam egy újabb szipogással kísérve, Harry pedig elmosolyodott és ismét magához húzott. Egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki a számon, ezúttal szorosan kapaszkodtam Harrybe.

-Mit szólsz egy filmhez?- kérdezte halkan, bujkáló jókedvvel hangjában, ami egyből meghozta az én jókedvemet is.- Vagy most az egyszer megpróbálhatsz játszani is valamit. De a legutolsó alkalom óta nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet.- nevetett, amitől egész mellkasa megremegett.

Összeszűkült szemekkel néztem rá, miután elhúzódtam tőle, de a mosolyomat nehezen tudtam visszatartani.

-Olyan szemét vagy néha, Styles.

-Részben ezért is szeretsz, nem igaz?- mosolyodott el büszkén és elhúzódott tőlem teljesen, de kezemet megfogta. Szem forgatva néztem vissza rá, mire ő csak fejét ingatva kezdett maga után húzni az emeletre.

2009. február 10.

Amy és Niall majdhogynem lenyelték egymást.

Orromat felhúzva ültem velük szemben az asztalnál, ahol elméletileg a leckénket írtuk volna, de miközben én teljesen belemerültem a kémiába, ők úgy tűnik, jobbnak látták gyakorlati szinten átvenni a biológiát.

Louisnál voltunk, aki hangosan csörömpölt a konyhában, bár ez már egyáltalán nem volt meglepő. Egy széles mosollyal arcán bukkant fel alig egy perccel később az ajtóban, egy bögrével a kezében, amit nekem adott.

Az arca furcsa grimaszba torzult, mikor leült mellém és Amyék felé pillantott.

-Hé!- emelte meg hangját, szája undorodva rándult meg, de ők észre sem vették.

-Felesleges, az előbb megdobtam Niallt egy tollal de nem reagált.- legyintettem és óvatosan belekortyoltam a gőzölgő teámba.

Miközben Louis megpróbálta szétválasztani párosunkat, én ismét belemerültem a leckémbe, ami egy cseppet sem foglalt le – de inkább törődtem ezzel, mint Niallel és Amyvel, akik látszólag még mindig nem tudtak betelni egymással.

-Szóval…- sóhajtott fel Louis, mikor Niall egy laza mozdulattal visszadobta a füzetet, amit Louis bosszúsan a fejének célzott még pár perccel ezelőtt. Szemei egy pillanatra kinyíltak és szúrósan nézett Louis irányába, majd ismét minden figyelmét Amynek szentelte.

Louis felém fordult és szélesen mosolyogva könyökölt fel az asztalra.

-Ki vele.- tudtam, hogy terve van. És azt is tudtam, hogy egy cseppet sem fog tetszeni.

-Szombaton Valentin-nap lesz…- mondta sejtelmesen, tekintetét arcomon pihentetve.

Egy fáradt sóhaj kíséretében becsuktam a könyvem és hátradőltem a székben.

-Mit akarsz?- kérdeztem nyersen, karjaimat összefonva mellkasom előtt.

Louis felnevetett reakciómon.

-Nagy randi estét tartunk és meglehet, hogy Zayn érdeklődött…

-Louis!!- arcomat tenyereim közé temettem, de fel sem figyelve rám folytatta.

-És meglehet, hogy megemlítettelek neki.- vont vállat, még szélesebben mosolyogva, mint eddig.

-Megfojtalak, Louis!- mormogtam bosszúsan, szúrós tekintettel nézve rá.

-Nekem is lesz randim. Amy és Niall is jönnek.- futólag rájuk pillantott egy fintorral kísérve.- Harrynek is lesz randija.- mutatott rá a leglényegesebb dologra. Tudta jól, hogy ezzel azonnal felhívja a figyelmem.

-Ki?- kérdeztem azonnal, de Louis csak megvonta vállát.

-Nem mondta.

Ajkaimat összeszorítva bólintottam, egy kissé csalódottan, hogy Harry nekem meg sem említette, hogy van valaki új a láthatáron.

Nem mintha eddig annyira közlékeny lett volna velem a szerelmi életével kapcsolatban.

-Mind ott leszünk, Em…- nógatott Louis, már csak az hiányzott, hogy a pilláit rebegtesse.

Számat harapdálva próbáltam eldönteni, hogy mégis mit csináljak. De mikor eszembe jutott, hogy Harry szombaton jól fogja érezni magát valaki mással, miközben én elméletileg otthon ülök, a féltékenység azonnal döntött helyettem.

-Rendben.

Kérlek, írd le a véleményed! xx