8. Fejezet

2009. február 14.

Hiba volt. Hatalmas hiba volt ide eljönni.

Az agyamban cikáztak az indokok, amiért így gondolkoztam – és természetesen a szemem előtt is ott voltak.

Az első számú hiba a tömeges „randevú”volt. Az ember azt hinné, hogy így nyugodtabb és lazább lesz. De az én esetemben, Zayn láthatta, hogy milyen borzasztó és őrült barátaim vannak, még ha ismerte is Louist. A legrosszabb az volt az egészben, hogy én is pontosan ugyanolyan voltam, mint ők.

A második hiba Harry ügyesen eltitkolt párja volt, akit mindenki döbbent tekintettel és nyitott szájjal fogadott. Még ha kellemetlen is volt és teljesen, totálisan helytelen, én voltam az első, aki mosolyogva köszönt Hallenek, fellélegeztetve ezzel az egyre feszültebb Harryt. Természetesen ezzel egyáltalán nem söpörtem félre a hosszú beszélgetést, ami előttünk állt.

Az este mérhetetlenül kellemetlenül indult, de a vége felé mindenki felengedett – még én is.

Zayn minden elvárásomat felülmúlva toppant be az étterembe Louis oldalán egy kedves mosollyal az arcán. Csendes társaság volt és meglepően távolságtartó, tökéletesen tükrözve engem. Talán ez volt az alappillére Louis ötletének, hogy valahogyan összeboronáljon minket. És ahogy teltek a percek azon kaptam magam, hogy egyre kevesebb pillantást vetek Harry és Halle felé, viszont annál többet nevettem Zayn társaságában.

Jóképű volt és vicces, a mosolyától pedig minden lány elolvadt az étteremben.

A vacsora után Niall és Amy a lehető leggyorsabban eltűntek, arra hivatkozva, hogy az este további részére tervük volt, bár mind tudtuk, hogy ezalatt mit értenek. Gyönyörű betekintést nyerhettünk az előjátékukba, így senki sem kérdőjelezte meg a gyors távozásukat.

A hatos fogatunk sétálni indult a városban ezek után. Szörnyen hideg volt, kabátomat összehúztam magamon miközben egyre inkább lemaradtunk Zaynnel. Louis egyik viccén nevettek előttünk négyen, Sarah – Louis ma esti kiszemeltje – egyébként is mindenen elmosolyodott, amit Louis mondott.

-Fázol?- kérdezte Zayn. Fejemet felé fordítottam, meglepően közel volt hozzám. Halványan elmosolyodva bólintottam, zavaromban hajamat fülem mögé tűrtem. Zayn halkan nevetve közelebb húzott magához, átkarolva vállamat. Kezemet hasára tettem automatikusan, fejem pedig mellkasának döntöttem. Fejét ingatva tette derekamra másik kezét, mozdulatától egy lépéssel közelebb kerültem hozzá és mire feleszméltem, öleltük egymást. A többiek hangja egyre jobban távolodott tőlünk, miközben mi csak álltunk a járda közepén, teljesen egymásba olvadva.

Talán mégsem volt annyira távolságtartó, mint azt elsőre gondoltam.

-Örülök, hogy eljöttél ma este.- suttogta, továbbra is magához szorítva.

A szívem kihagyott egy ütemet szavai hallatán, amik mosolyt csaltak az arcomra.

-Én is.- válaszoltam ugyanolyan halkan, egyre jobban felmelegedve a közelségétől.

-Hé! Nem jöttök?!- Louis kiáltása zavarta meg a furcsa, de meghitt pillanatunkat. Egy hajszálnyit elhúzódva Zayntől fordultam hangjának irányába. A többiek pár lépésnyire álltak tőle beszélgetve, miközben Louis egy széles vigyort villantva felénk várta a választ.

-Nem, hazakísérem Emmat!- válaszolta Zayn megemelve hangját, hogy Louis is hallja. Meglepett a válasza, de leginkább az, hogy semmi ellenvetésem nem volt vele kapcsolatban.

-Rendben! Jó szórakozást!- intett Louis, továbbra is vigyorogva.

Zayn elhúzódott tőlem és bátortalanul bár, de megfogta a kezem és elindultunk az ellenkező irányba. Egy utolsó pillantással a vállam fölött néztem vissza a többiekre, akik szintén tovább mentek.

De mintha csak érezte volna, Harry is pont ugyanakkor visszanézett rám, egy szomorú mosollyal az arcán. A mosolyt ugyanolyan sután viszonoztam és ma este először éreztem helytelennek Zayn társaságát, a közelségét és a kezünket összekulcsolva.

2009. február 24.

Harry: Em..

Harry: Emm…

Harry: Emmmaaa…

Felsóhajtottam és az oldalamra fordultam az ágyban. Harry elszántan próbált megakadályozni az alvásban. Hétfő éjjel volt. Pontosabban kedd, negyed három. Már nem tudtam eldönteni, hogy éjszakának, vagy hajnalnak nevezzem, ahogy laposakat pislogva olvastam az üzeneteit.

Emma: Harry..?

Harry: tudod, hogy miért beteg a párna, Em?

Fejemet a párnámba fúrtam és hangosan felnyögtem. Nem gondolhatja ezt komolyan az éjszaka kellős közepén.

Emma: mert huzatot kapott

Emma: muszáj ezt most?

Harry: héé ne lődd le a poént!

Harry: nem tudok aludni. te sem alszol. gondoltam szórakoztatlak.

Emma: azért nem alszok, mert felébresztettél

Harry: mit söpörnek a reptéren?

Emma: kérlek ne folytasd

Harry: airport!

Harry: AIRPORT, Em!

Emma: halott ember vagy, Styles

Emma: csak hogy tudd. Élvezd ki az életet, mert ha legközelebb meglátlak

Emma: megfojtalak

Harry: nincs szükség erőszakra

Harry: azt tartogasd a barátodnak

És több mint egy heti évődés után, az éjszaka közepén, végre rávette magát, hogy szóba hozza. Láttam rajta minden áldott nap, éreztem, hogy kérdezni akar. Hogy tudni akarja, mi történt. És én lehet, hogy szívtelen voltam, de végre egyszer élveztem a helyzetet és bár nem ugyanaz játszott le benne, mint bennem minden áldott nap – de tudni akarta, már szinte viszketett a kíváncsiságtól, akárhányszor csak felém vezette a tekintetét.

Tudtam, hogy nem szerelmes belém. De szeretett. És jelen pillanatban, ennyi elég volt.

Harry: én egy gyengéd, érző lélek vagyok

Emma: perverz

Harry: rendben, ez a beszélgetés teljesen félresiklott

Mióta felkeltett, most először mosolyodtam el, beharapva alsó ajkamat.

Emma: de ha már párkapcsolati tanácsokat adsz…

Emma: miért nem Halle ’nevet’ most a ’haláli’ vicceidtől?

Ne reménykedj Emma, úgysem azt válaszolja, amit olvasni akarsz.

Harry: csak éreztem, hogy ezeket muszáj neked is tudnod

Harry: szóval párkapcsolat, eh? :)

Emma: mi lenne, ha hagynál végre aludni, eh? :)

Harry: jól érzem az ingerült hangvitelt az üzenetedben?

Emma: Harry, kérlek, aludj.

Harry: de még van egy csomó vicc…

Emma: jó éjt, Harry..

És bármilyen önző is voltam, úgy döntöttem, még nem mondom el neki, hogy nem történt semmi sem.

2009. március 19.

Vannak kérdések, amiket az ember nem szívesen hall. És ezáltal rosszul van attól is, ha válaszolnia kell rá.

Ugyanígy éreztem magam én is, még órákkal azután is, hogy nagyapa a telefonomra nézett, amin éppen egy fénykép ugrott fel rólam és Harryről, ahogy megcsörrent. És most itt ültem a buszon, fejemet a koszos üvegnek döntve, hunyorogva az egyre erősebb napsugaraktól, amik néha-néha kitörtek a fák lombjai mögül és nem tudtam kiverni a fejemből azt az egyszerű kis párbeszédet.

-Oh, szóval ő a barátod?- kérdezte, szemei pár pillanatig Harry mosolygós arcán pihentek.

-Nem úgy, ahogy gondolod, nagyapa.- válaszoltam, megpróbálva elrejteni a csalódottságot és a keserűséget a hangomból.

-Rendes fiúnak látszik, Emma. Ne hagyd, hogy meglógjon.

Mit mondhattam volna ezek után? Hogy oh, ne aggódj nagyapa, én az istenért se hagynám, hogy meglógjon, mert teljesen beleszerettem…? De még magam sem tudom, hogy hogyan, vagy miért? Talán csak a göndör haja miatt, ami tökéletesen keretezi az arcát, de mégis mindig valamilyen sapkával elrejti, mert nem szereti, hogy szanaszét áll. Vagy talán csak amiatt, ahogy összevonja a szemöldökét, akárhányszor bosszantja valami, vagy elmerül a gondolataiban. Vagy a mosolya miatt, amitől felragyog az egész arca és apró kis gödröcskék jelennek meg rajta. Vagy talán ahogy a szemének a színe zöldről kékre váltakozik néha? De az is lehet, hogy a mély nevetése miatt, amitől az egész teste végigremeg az embernek. Az sem kizárt, hogy az ajkai miatt, amik tökéletesen formáznak meg minden egyes szót beszéd közben – vagy csak ahogy a mutató és hüvelykujja közé fogja alsó ajkát, mikor tanácstalan, vagy kellemetlen helyzetbe hozzák. Vagy csupán csak a mély, még rekedtesebb hangja miatt reggelente, mikor felhív, vagy a szokásossá vált éjszakai sms-ek miatt, amikkel mindig felkelt és bár bosszantania kéne velük, titkon imádom őket. Vagy amikor a szemedbe néz, miközben beszéltek és tudod, hogy törődik veled és megjegyzi minden egyes szavad. Kedves, tisztelettudó és elbűvölő… a maga módján még talán vicces is. Akár ez is lehet az oka. Vagy, ahogy szuszog néha és az orra alatt mormog, mikor azt hiszi, hogy senki sem figyel rá.

Kizárt dolog, hogy ezek közül akár egy szót is elmondtam volna nagyapának.

És napról napra egyre biztosabb voltam benne, hogy Harry sem fogja soha megtudni ezeket a dolgokat, vagy érzéseket. Ő volt a legjobb barátom és nem állt szándékomban mindezt kockára tenni.

Mert, mint ahogy tapasztaltam az utóbbi hetekben, a barátság néha múlandó. Akaratodon kívül is el tudsz távolodni valakitől. Haraggal, vagy anélkül – de megtörténhet.

Nem beszéltem Amyvel és úgy tűnt, hogy találkozni se tudunk már, még ha a legtöbbször Niall is ott volt az összeülős estéinken. Egyszerűen csak elsodródtunk egymástól, amivel tudtomon kívül még közelebb kerültem Harryhez.

Ezért csak abban reménykedtem, hogy meg tudom szakítani valahogy az ördögi kört és kitartunk. Kitart a barátságunk.

De akkor még elképzelésem se volt róla, hogy még mi minden áll előttünk.

kérlek, írd le a véleményed! xx