9. Fejezet

2009. június 12.

Harry: most akár vérig is lehetnék sértve

Harry: ezt ugye tudod?

Emma: mi?

Emma: miért?

Harry: egy hétig nem hallok felőled

Harry: és Louistól kell megtudnom, hogy Manchesterben vagy

Emma: hoppá?

Emma: nem értem a problémád

Emma: Monicával vagyok a moziban

-Emma…- Monica bosszankodva pisszegett a fülembe és oldalba bökött. Felvont szemöldökkel fordítottam felé a fejem és még a sötét ellenére is láttam, hogy milyen irritált fejet vág.- Tedd el a telefont!- suttogva kiabálta. Ha ez lehetséges.

-Leghátul ülünk… nem zavar senkit.- suttogtam vissza.

Rajtunk kívül hárman ültek a moziban, két sorral előrébb.

-Nem érdekel! Mondd Zaynnek, hogy a film után beszéltek.- hadonászott a kezével indulatosan.

Teljesen lefagyva pislogtam vissza rá.

-Hát persze, hogy vele beszélgetsz.- forgatta szemeit és lezárva a beszélgetésünket ismét a vászon felé fordult.

Mély lélegzetet véve oldottam fel a képernyőt a telefonomon, elolvasva a többi üzenetet.

Harry: ez az, Em!

Harry: úgy volt, hogy együtt megyünk

Harry: rémlik?

Szem forgatva horkantam fel, szúrós tekintettel a kijelzőre meredve. Ha velem szemben állt volna, már fejbe is vágtam volna Harryt.

Emma: oh sajnálom

Emma: úgy volt, hogy együtt megyünk The Fray koncertre is a múlt héten

Emma: de te a legutolsó pillanatban lemondtad, mert Hallet akartad vinni

Emma: rémlik?

Harry: ezt ugye most nem gondolod komolyan?

Fújtatva, fejemet ingatva kapcsoltam ki a telefont.

-Ne foglalkozz vele.- motyogta Monica.

-Mintha az olyan könnyű lenne.- mormoltam vissza, a film további részében pedig egyedül és csakis kizárólag a vászonra meredve próbáltam nevetni a viccesebb részeken.

Már besötétedett, mire kiértünk a moziból és ahogy ígérte, Zayn a kocsijának dőlve, keresztbefont karokkal várt minket a bejáratnál. A hasamban apró kis pillangók keltek életre, ahogy megpillantottam, de közel sem volt olyan érzés, mint mikor Harryvel találkoztam.

Karjait derekam köré fonta, mikor már előtte álltam és szélesen elmosolyodva csókolt meg, figyelembe sem véve, ahogy Monica fintorogva és szemeit forgatva inkább beült az autóba.

Pont, mint az első csókunknál pár héttel ezelőtt, még most is megremegtek a lábaim.

-Szia.- mondta halkan, homlokát enyémnek döntve. Szemei még mindig csukva voltak, és továbbra is mosolygott.

-Szia.- nevettem alig hallhatóan, kezeimmel körbeölelve nyakát.

-Milyen volt a film?- kérdezte kinyitva szemeit, elhúzódva tőlem. A kérdése hallatán Harry arca és az üzenetei egyből bevillantak, de a lehető leggyorsabban félresöpörtem, a sértettséggel együtt.

-Nem volt rossz.- vontam vállat mosolyogva. Hümmögve bólintott, ismét közelebb hajolva, hogy megcsókoljon.

-Hé! Nem mintha félbe akarnálak titeket szakítani, de ezt tudjátok majd folytatni, ha engem hazavittetek!- hajolt ki Monica az ablakon, hangját megemelve.

Zayn ajkai épphogy az enyémhez értek, de egy sóhaj kíséretében el is húzódott tőlem.

-Sose tudja befogni, ugye?- morogta én pedig nevetve ültem be az anyósülésre.

A hátránya annak, ha valaki kettesben akar lenni a barátjával, az maga Monica.

2009. június 17.

A falak forogtak körülöttem és Zayn karjaiban feküdni túlságosan is kényelmes volt ahhoz, hogy kimenjek a friss levegőre. Egy hang folyton azt suttogta a fülembe, hogy fejezzem be azonnal amit művelek, hogy nincs jogom ugyanúgy feküdni a szakadt bőrkanapén Zaynnel, ahogy Harryvel szoktam. A felénk vetett kósza pillantásai pedig csak még jobban ösztökélték azt az aprócska kis hangot a fejemben.

Niall, Louis és Harry túlüvöltötték a zenét, ami mindig is feleslegesen szólt az irodában. A fejem csak lüktetett tőle, és egyre inkább csak rosszul lettem a hangos nevetésektől és az érthetetlen kiáltásaiktól.

-Jól vagy?- megugrottam, mikor Zayn a fülemhez hajolt. Kezemet kézfejére simítottam, de szemem sarkából láttam, ahogy Harry ismét felénk fordul, így hamar eleresztettem Zaynt.

Mégis mit csinálsz, Emma?

-Nem kellett volna ennyit innom.- mosolyogtam erőtlenül, bár Zayn ezt aligha láthatta.

Egy utolsó pillantást vetve a túlzottan is vidám hármasra, majd megemberelve magam vettem egy mély lélegzetet és elhúzódtam Zayntől. A karjai már nem öleltek, amitől egy röpke pillanatra átjárt rajtam a hideg, de ezt is csak a túlnyomó alkoholnak köszönhettem a szervezetemben. Legalábbis ebben reménykedtem.

-Kísérjelek ki?- kérdezte Zayn azonnal, ahogy lábra álltam szédelegve.

-Nem kell, csak pár percre megyek ki.- sután legyintettem és Zayn tekintetével végigkísérve mentem ki a friss levegőre.

Az első észrevételem a csend volt, ami fogadott. Odabentről csak a zene elnyomott robaja és Niall nevetése hallatszott ki. De idekint, mindezektől eltekintve, hullacsend volt.

Lassú, fontolt léptekkel az út túloldalán lévő padkához sétáltam és óráknak tűnt, mire épségben sikerült a szélére ülnöm. Térdeimet mellkasomhoz húztam, és körbeölelve lábaimat döntöttem a fejem a térdeimre.

Most már csak imádkoznom kellene, hogy el ne hányjam magam.

Mély lélegzetvételek közepette próbáltam elnyomni a rosszullétem, az irodaházból pedig pár másodperc erejéig hangosabban szólt a zene, majd hangos ajtócsapódással ismét csak a basszus dübörgése volt kivehető. Aztán csoszogó lépteket hallottam, fejemet pedig kimérten fordítottam a hang irányába.

Harry sétált felém, bár inkább húzta a lábait és szélesen vigyorgott, a fején pedig érthetetlen módon napszemüveg volt. Talán éjjel kettő lehetett és az egyetlen fényforrás egy gyér utcalámpa volt, tőlem alig három méterre. Tagadhatatlanul részeg volt.

-Mit csinálsz?- kérdeztem nevetve, teljesen elfelejtve a hányingeremet.

-Jól vagy?- kérdezte, szavai alig észrevehetően összefolytak.

-Jobban, mint te.- mosolyogtam felé, aztán leült mellém.

-Akkor miért ülsz itt kint?- kérdezett ismét, végre lehúzva magáról a szemüveget. Pólójának a nyakába akasztotta, ami túlságosan is jól állt neki annak ellenére, hogy csak egy sima fehér póló volt.

-Miért kérdezel ennyit?- fejemet ismét térdemre hajtottam, de ezúttal felé fordulva.

Vállat vont és meglepően hosszú ideig kerülte a tekintetem.

-Azt mondtam Hallenek, hogy ne jöjjön ma.- válaszolt végül, még ha nem is ez volt a kérdésem. Szemöldök ráncolva néztem rá, szemei még mindig az út túloldalára meredtek.

-Miért?

-Azt hittem baráti este lesz.- vont vállat ismét.

-De hát az van…- válaszoltam lassan, teljesen elvesztve a fonalat.

-Zayn is itt van.- tapintott rá végre a lényegre.

-Azt hittem bírjátok őt…- motyogtam halkan és összezavarodva.

-Nem arról van szó, Em!- csattant fel a legnagyobb meglepetésemre, de aztán mély lélegzetet véve összeszedte magát és végre rám nézett.- Én csak… Nem hiszem, hogy jó hatással van rád.

-Annyi ok közül pont ezt találtad ki?- nevettem fel hitetlenkedve, fejemet az égnek emelve. Ezt nem gondolhatja komolyan.- Miért gondolod így?- kérdeztem és ezúttal én voltam az, aki kerülte a pillantását.

-Furcsa vagy mostanában.

-Miért?- kérdeztem halkan, előre belefáradva a lehetséges válaszaiba.

-Napokra eltűnsz és… nem tudom, Em! Ez az egész olyan elcseszett!- arcát tenyerei közé temette és felmorgott, én pedig ismét felé fordultam.

-Ő a barátom, Harry.- feleltem kisebb éllel a hangomban.- Nem tudok száz felé szakadni, ahogy te sem és pontosan ezért nem rendezek ilyen jeleneteket emiatt veled!- ezúttal én emeltem meg a hangom, haragudva rá és magamra is egyaránt.

-Én nem rendezek jelenetet!- tagadta le, dühösen szemeimbe nézve.

-Akkor ez most mégis mi, Harry?- nevettem el magam minden humor nélkül.

-Én csak jót akarok neked!- válaszolta ingerülten, ismét felmordulva, amit egy cseppet sem értettem. Az, amit most csinál, darabokra szed éppen. És fogalmam sincs, meddig tudom ezt eltitkolni előle.

-Pedig úgy látszik, hogy ezzel csak még jobban rontasz a helyzeten.- feleltem hidegen és felálltam a padkáról, megelégelve a beszélgetésünket.

És nem néztem vissza, bármennyire is akartam tudni, hogy mi zavarta valójában.

2009. július 2.

Életem első kapcsolata másfél hónapig tartott.

Nem sírtam. De nevetni se tudtam éppen. Telefonon szakított velem.

Nem szerettem és nem is mondtam neki. Hogy is mondhattam volna, amikor lassan egy éve teljesen mást szerettem?

Zayn sem mondta, hogy szeret.

Mindezek ellenére nem értettem, hogy miért vagyok szomorú. Hogy miért nem akartam beszélni senkivel és miért a hídnál ültem, ahova Harryvel jártunk, ha Zayn szakított velem. Annyira összezavartak a saját érzéseim és gondolataim, hogy bármit megadtam volna azért, hogy akár csak egy órára elnémíthassam őket.

A telefonom szüntelenül csak rezgett mellettem a fűben, folyamatosan csak Monica nevével a kijelzőn.

Nem voltam bolond és vak sem – Monica odavolt Zaynért és ha az érzéseim nem csalnak, Zayn is jobban kedvelte őt nálam.

Nem akartam beszélni Monicával, nem akartam hallani, ahogy bocsánatot kér, vagy épp ellenkezőleg vigasztalni kezd. Harryvel akartam beszélni. De tizenöt napja nem beszéltem vele. Tizenöt hosszú, idegtépően lassú napja nem kerestük egymást. És röhejes volt, hogy a barátom alig egy órája dobott, de még így is Harry után sírtam.

Azt hiszem ez az a pont, amikor már menthetetlen az ember.

De túl makacs és sértett voltam ahhoz, hogy bárkivel is beszéljek, így csak hátradőltem a fűben és a felhőket figyeltem, figyelmen kívül hagyva a nevünket, amit még Harry írt fel a falra.

Figyelmen kívül hagyva, hogy egy órája próbálták meg összetörni a szívem, ami valójában már egy ideje romokban hevert.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt az előző fejezethet!

Csak szerintem passzol egyébként a 1D-től a Home a történethez? :)

Kérlek, írd le a véleményed! xx