10. Fejezet

2009. augusztus 23.

-Emma! Az édesanyád keres telefonon!- apa hangja egészen az emeletig felhallatszott.

Mélyet sóhajtottam és a frufrumat igazgattam a tükör előtt, egy cseppet sem sietve, hogy beszélhessek vele pár szót telefonon.

Az ágyamról felkaptam a pulóveremet és a telefonomat, egy utolsó pillantást vetve az ablakom felé. Percek kérdése volt, hogy leszakadjon az ég, ezért sietősen csuktam be magam mögött végül a szobám ajtaját és még gyorsabban mentem le a lépcsőn. Apa várakozva állt a nappaliban, a vezetékes telefonnal a kezében.

-Sietek, nem tudok vele beszélni!- fejemet jobbra-balra ingatva trappoltam le az utolsó pár lépcsőfokon. A hangom elég hangos volt ahhoz, hogy apának ne kelljen semmilyen kitalált üzenetet átadnia anyának.

Apa meglepve – bár cseppet sem annyira, mint kellett volna lennie -, ácsorgott még mindig a nappaliban, aprót bólintva. Fél perc sem lehetett, míg az ajtóhoz értem és mielőtt még kisétáltam volna rajta és becsaptam volna a hátam mögött az ajtót, apa utánam szólt.

-Szólj Harrynek, hogy ne felejtsen el holnap segíteni megjavítani a tetőt!- mély hangja megrezgett a falak között, ajkaimon pedig egy egészen halvány mosoly jelent meg apa szavai hallatán.

-Rendben, szólok!- kiabáltam vissza, majd az ajtó végül becsapódott mögöttem.

A szél erősen fújt odakint és egyre nagyobb dörgések szakították félbe a csendes kis délutánt a városban. Falevelek szálltak körülöttem, ahogy siettem Harry háza felé. Közelebb volt már az ősz, mint azt gondolta volna az ember.

Az eső pont akkor kezdett szemerkélni, mikor benyitottam a házba. Harry szülei nem voltak itthon, bár már ők is – és apa is – megszokták, hogy Harryvel szabadon mászkálunk ki-be egymás házában.

Csend volt a házban, egyedül csak az ablaknak koppanó esőcseppek hangját lehetett hallani. Az emeletre sétáltam, egyenesen Harry szobájába, ahol Harry az ágyon feküdt és a telefonját nyomkodta. Elmosolyodva sétáltam az ágy mellé, majd befeküdtem én is és felé fordultam.

-Késtél.- motyogta, szemeit le sem véve a kijelzőről.

-Nem mintha terveztünk volna bármit is.- vágtam vissza egyből. Szeme sarkából egy pillanatra rám nézett, majd ismét a telefonjának szentelte figyelmét.

-Ne csináld. Nem áll jól.- válaszolta végül lassú, monoton hangon.

-Micsoda?

-Hogy kötekedsz és veszekedést próbálsz generálni.- felelte ugyanúgy.

-Generálni?- arcomat eltakarva nevettem fel és hátamra gördültem.

-Igen, tudod, hogy utálok veled veszekedni.- fordult végre felém, halványan elmosolyodva.

És igen, tudtam. Mert ugyanígy feküdtünk az ágyban hetekkel ezelőtt és ugyanezt mondta, miután kibékültünk.

-Soha többet ne csináld ezt. Hetekig nem beszéltünk. Nem tudtam rólad semmit.- szemöldökeit összevonva fordította felém fejét. Tenyerei hasán pihentek, mindketten hátunkon feküdtünk egymás mellett.

-Haragudtam rád.- motyogtam halkan és egyedül csak arra tudtam koncentrálni, hogy egy mozdulatot se tegyek. Annyira irritált, amikor ilyen arcot vágott, hogy legszívesebben addig nyúztam volna az arcát, míg el nem tűnnek a ráncok a homlokáról.

-Tudom.- sóhajtott fel és szerencsémre eltűntek nem tetszésének árulkodó jelei.

Legnagyobb meglepetésemre felém fordult és közelebb húzott magához, kezét hátamra simította míg én homlokomat mellkasának döntöttem.

-Annyira utálok veled veszekedni, Em…- suttogta és egy apró puszit adott a hajamra.

-Beszéltél Monicával?- szemöldökét felvonva jelezte, hogy kíváncsian várja a válaszomat. Zavaromban megköszörültem a torkomat – mert csakis rám vallhat, hogy még ha mellette is fekszek, akkor is róla álmodozok.

-Találkoztunk tegnap este.- válaszoltam hezitálva.

-Em…- sóhajtott fel és csak egy szó választotta el attól, hogy szemeit is forgatni kezdje.

-Anne is ott volt… nem akartam, hogy kellemetlen legyen a helyzet!- szólaltam meg védekezve, még mielőtt ő folytathatta volna.

-Kit érdekel, Em?! Átvert!- egy hajszálnyit hangosabban beszélt és hirtelen ült fel az ágyban, hajába túrva.- Neked kéne legutoljára arra gondolni, hogy kellemetlen a helyzet.

-Nem tudja, hogy tudom.- sóhajtottam fel, tenyereimet arcomra téve.

-Ideje ezen változtatni.- vágta rá türelmetlenül.

A matrac bemélyedt mellettem, de arcomat még mindig eltakartam. Túl régóta húztam az egészet Monicával és Harry nógatásai egyre rosszabbak voltak.

Én sem szerettem veszekedni, csakhogy teljesen más okból kifolyólag, mint Harry. Belegondolva, talán mégsem váltak el olyan békésen a szüleim, közel fél évnyi késő esti – egy cseppet sem halk – vita után.

Harry csuklóimnál fogva húzta el kezeimet arcomról. Szemeimet összeszorítva próbáltam ellenkezni, de rekedtes nevetése hallatán kipattantak.

-Csak beszélj vele, Em!- nevetett halkan, még mindig elámulva a kisebb ellenkezéseimtől.

-Oké.- mordultam fel, szem forgatva.

Fölém hajolt, de még így is távolabbnak tűnt a kelleténél. Kezeivel vállaim mellett támaszkodott, szemei kételkedve vizslatták arcomat néhány percig.

-Oké?

-Persze, oké.- vontam vállat, elnyelve az egyre nagyobbra növekvő gombócot a torkomban. Minél tovább néztem a szemeibe és gondoltam arra, hogy tulajdonképpen Harry és a matrac közé szorultam, annál jobban roncs lettem.

Vannak dolgok, amik sosem változnak.

-Nem hiszek neked.- ingatta fejét egyik oldalról a másikra, hihetetlenül lassan. Szája sarkában egy apró mosoly bujkált, a szívem pedig akkorát dobbant, hogy még a földszinten is hallani lehetett volna.

-Jól teszed. Valószínűleg én se hinnék magamnak.- válaszoltam a lehető legkomolyabban, ami elég nehéz feladat volt.

Nevetése ismét körbezengte a szobát, ajkit összeszorítva próbálta visszafogni magát, míg én még mindig komoly álarcomat felvéve néztem rá.

-Szörnyű vagy.- adta fel a lehető leghangosabb nevetéssel párosítva. Legnagyobb csalódottságomra visszaült mellém az ágyra és kezébe véve a távirányítót dőlt vissza oda, ahol percekkel ezelőtt feküdt.

Bekapcsolta a tévét és unottan kapcsolgatni kezdte, néha-néha valamilyen kommentárt adva az aktuális műsorokhoz. Oldalamra fordultam, fejemet kezemen támasztottam, másikkal Harry ágytakaróját piszkálgattam.

-Zayn elmondta.- mondtam halkan, mikor csak a csatornák váltakozásának a hangját lehetett hallani egyedül a szobában.

-Mi?- kérdezte Harry meglepve, fejét felém fordítva.

-Pár hete összefutottam vele és… elmondta, hogy ő és Monica…- nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam.

-Találkoztál vele?!- kérdezte őszinte meglepettséggel.

-Olyasmi.- motyogtam, lesütve szemeimet.

-Emma…- most ő temette arcát tenyerei közé, drámaian felmordulva. Összeszorított ajkakkal figyeltem, majd elhúzta kezeit arca elől és egyenesen a szemembe nézett.- Remélem tudod, hogy ez mit árul el Monicáról.

-Nem lehetne inkább, hogy elfelejtsük az egészet?- nyögtem fel és fejemet az ágyba fúrtam.- Csak nézzünk meg egy filmet és sose menjünk ki ebből a szobából.- már majdhogynem nyávogtam, fejemet továbbra is az ágynak nyomva, ahonnan csak úgy áramlott Harry tusfürdőjének és parfümének keveréke. Szavaim hallatán felnevetett és nagy nehézségek árán, de sikerült közelebb húznia magához. Fejem mellkasán pihent, ami néha-néha még megremegett a nevetéstől.

-Megpróbálhatjuk.- kuncogott tovább, majd egy rövid pillanatra összenéztünk mielőtt Harry elindította a filmet. És aznap este már tényleg nem hagytuk el a szobát.

És azután az este után, többet nem beszéltem Monicával.

2009. szeptember 19.

-Ne ütögess tovább!- emelte meg Louis a hangját és elhúzódott tőlem.

Nem mintha ez megakadályozott volna bármiben is.

-De megcsókoltad Annet!- felváltva ütöttem a kezeimmel, ahol csak értem, míg ő összekuporodva tűrte a csapásokat.

-Csak egy csók volt, Emma!- fakadt ki, egy pillanatra kipillantva karjai mögül.

-Oh! Akkor ezentúl ez lesz? Minden barátommal ezt fogod csinálni, akit bemutatok neked?- kérdeztem szarkasztikusan.

-Attól függ, mennyire szépek.- válaszolta, hangja elfojtott volt kezeitől, amikkel sikertelenül védte magát. Még csak nem is a fejét ütöttem.

-Úgy utállak, Tomlinson!- soroztam meg utoljára ütéseimmel, végül már csak szúrós pillantásokat vetettem rá. Louis felegyenesedett, velünk szemben pedig hangos nevetések törtek ki Harryből és Niallből.

-Oh, nézd! Magukhoz tértek az összetört szívek!- könyökölt fel az asztalra Louis, egy gúnyos mosollyal arcán.

Amy még a hét elején szakított Niallel, akinek egész hétre meg lett bélyegezve a kedve. Mondani se kell, hogy a sárgaföldig leitta magát tegnap este és a fürdőben dőlt ki végül a zuhanyzókabinban. Már csak attól sajgott mindenem, ahogy ránéztem a zuhanyzóban alvó Niallre.

Harry és Halle esete azonban már teljesen más kategória volt. A kapcsolatuk olyan volt, mint egy hullámvasút – bár már Harrynek is kismilliószor mondtam, hogy inkább kísértetkastély, mint hullámvasút, ha már ilyesfajta hasonlatokkal dobálózunk. A helyzetük – mint általában – most is ugyanaz volt. Veszekedtek, Harry elvesztette a türelmét, Halle pedig jobbnak látta, ha inkább véget vet az egésznek. Persze mind tudtuk, hogy két nap múlva ugyanúgy együtt lesznek, mintha mi sem történt volna.

Én csak abban reménykedtem, hogy egy nap végleg vége lesz. Bármennyire is hangzott gonosznak ez a kívánságom.

-Kopj le Louis!- mordult fel Niall és az asztalra könyökölt mindkét kezével.

-Az éjszaka felére nem is emlékszek.- mormogta szemét dörzsölgetve Harry, aki szintén az asztalon támasztotta magát.

-Semmi gond, Emma gondoskodott róla, hogy ne égesd le jobban magad a kelleténél.- gúnyolódott Louis, Harrytől válaszként pedig csak egy szúrós pillantást kapott.

-És addig Louis zavartalanul beszélhetett Annevel.- tettem hozzá egy láthatóan mű mosollyal. Louis csak fejét ingatta, míg Harry halkan nevetett kettőnkön.

-Hagyjátok abba mind! Fáj a fejem.- masszírozta Niall a halántékát, összeszorítva szemeit.

Harry telefonja hangosan csörögni kezdett az asztalon, Niallből hangos morgást kiváltva.

-Harrrryyy!- nyöszörögte, fejét az asztalnak döntve. Homloka hangosat koppant, Louis pedig automatikusan kinevette.

-Halle! Szia!- vette fel meglepetten a mobilját Harry és mintha már semmi baja nem lett volna, kiviharzott a konyhából.

-Ki fog téged túrni.- nevetett fel Louis minden humor nélkül, ahogy kiment Harry.

-Mi?- kérdeztem értetlenkedve, mindketten figyelmen kívül hagytuk Niall mormolásait.

-Halle… Szerinted miről megy a vita mostanában?- vonta fel szemöldökét.

-Hagyd…- morogta Niall, fejét még mindig az asztalon pihentetve.

-Nem hiszem, hogy… Nem igazán szokta…- dadogtam össze-vissza, megpróbálva visszagondolni az utolsó alkalomra, amikor Harry elárulta a veszekedésük okát.

-Még nyáron, amikor hetekig nem beszéltetek,- mondta szem forgatva.- Hallenek feltűnt egy-két dolog. Pláne amikor kibékültetek. Teljesen természetesnek láttok néhány dolgot, ami valójában nem is az.

-Nincs semmi furcsa a barátságunkban.- vágtam rá védekezve, valóban így gondolva.

-A múlt héten négy éjszakán keresztül egymással aludtatok, Em!- emelte kezeit a magasba, hitetlenkedve.

-Mi…- felsóhajtottam, hajamba túrva.- Szereti őt, Louis. És ha ezt Halle nem veszi észre, akkor az az ő hibája.- vontam vállat végül.

-Választania kell majd egyszer…- dünnyögte Niall, Harryre utalva.

-Nem, nem kell!- csattantam fel, mire ismét felnyögött.

-Emmmm…

-Szerintem inkább Harry hibája az, hogy téged nem vesz észre.- mondta Louis komolyan.

-Már túl vagyok rajta, szóval…- vontam vállat, szomorúan elmosolyodva.

-Persze.- horkant fel Louis, mosolyogva.- Azért figyelj oda Hallere.- tette hozzá komolyabban.

-Nekem is lelkiznem kell, hogy végre valaki csináljon nekem kávét?- emelte fel végre fejét Niall az asztalról.

Felvont szemöldökkel Louisra néztem, jelezve, hogy ő a házigazda, tehát neki kell csinálnia.

-Te vagy a nő.

-Megcsókoltad a legjobb barátomat, Louis! Akit öt perce se ismertél!- emeltem meg a hangomat megint, Niall pedig ismét az asztalnak döntötte a fejét egy hangos sóhajjal kísérve.

2009. november 7.

-Kezdesz fanatikus lenni.- nevetett fel Harry, mellettem fekve.

-Nem, nem igaz!- nevettem vele együtt én is, ismét a képernyőre pillantva.

-Az előbb húsz percen keresztül csak arról a David-

-Dean.- vágtam szavába, szúrós tekintettel pillantva rá.

-Dean.- bólintott lassan.- szóval annak a színésznek a hangjáról beszéltél.- vonta fel szemöldökét és úgy nézett rám, mintha őrült lennék.

-Te ezt nem értheted.- hadartam, megpróbálva lezárni a témát, de tudtam jól, hogy nem hagyja ennyiben. Imád kötekedni és rámutatni arra, hogy mekkora őrült vagyok.

-Nem, valóban. Azt hittem a démonok és a verekedés meg ilyesmik miatt nézzük ezt a sorozatot.

-Tévedtél.- mutattam rá az egyértelmű lényegre.

-De még mekkorát.- mondta lassan, kikerekedett szemekkel. Válaszként mellkason ütöttem és már belekezdtem volna a többi okba is, amiért Odaát-ot kell néznünk, de a telefonja csörögni kezdett.

A gyomrom összeszorult, félve, hogy Halle hívja és ismét félbe kell szakítanunk a mozizós esténket, de amikor felvette és az édesanyjának köszönt, megkönnyebbültem.

-Persze…- dörmögte a telefonba, automatikusan felülve az ágyon, homlokráncolva.

Azonnal tudtam, hogy valami baj van.

-Tíz perc és ott vagyok.- mondta továbbra is komoly arckifejezéssel meredve maga elé, majd letette a telefont. Felsóhajtott és hajába túrt, majd felém fordult.

-El kell mennem értük.- magyarázkodott, szüleire utalva.- Jössz, vagy megvársz itt?- kérdezte, futólag körbepillantva sötét szobájában, amit egyedül csak a tévé fénye világított meg.

-Jövök.- vágtam rá egyből és mindketten kimásztunk az ágyból.

Pár perccel később már Harry édesanyjának az autójában ültünk. A barátaiknál voltak és Harry szűkszavú magyarázata szerint az édesapja bőven eleget ivott ahhoz, hogy Anne takarodót fújjon maguknak.

A ház nem volt messze Harryéktől, kevesebb, mint tíz perc alatt odaértünk. Mikor megálltunk Harryt követve én is kiszálltam a kocsiból, és már látszott rajta, hogy előre tart attól, mi fogadhat minket odabent.

-Előre sajnálom, ha bárki is sértő lenne.- mormolta, mikor egymás mellett sétáltunk.

-Csak jól érzik magukat.- vontam vállat, rámosolyogva.

-Persze.- motyogta szem forgatva és kopogtatás nélkül benyitott a házba, ahol egyedül csak hangos nevetéseket lehetett hallani.

Anne indulásra készen állt az előszoba végében, de szemei segítségért kiáltottak, ahogy megpillantotta Harryt.

-Des, kérlek, menjünk.- kérlelte férjét, aki a nappaliban ült és cipőjét próbálta felhúzni.

-Jól van már…- dörmögte vissza Harry édesapja.

Érezni lehetett, hogy valami egy cseppet sem volt rendben kettejük között. Anne hébe-hóba aggódva Harryre pillantott, aki csak kemény pillantással figyelte édesapját, aki még a cipőjét se tudta felhúzni, annyira be volt rúgva.

Anne megelégelve a várakozást, Des mellé lépett és megpróbált neki segíteni, de csak elhúzódott tőle.

-Rendben, ebből elég volt.- szűrte ki Harry fogai között és kivette a cipőt apja kezéből, aki meglepve nézett rá.- Kelj föl, erre senkinek sincs ideje!- mindenki minket figyelt a házban, de leginkább Harryre és Desre összpontosítottak, amint épp farkasszemet néztek egymással.

-Hát persze, megjött a hős!- nevetett fel Des, de Harry arca még csak meg se rezdült, Anne pedig halkan kérlelte férjét, hogy fejezze be és keljen fel végre.

-Senki se kérte, hogy gyere!- folytatta Des.- Épp jól éreztem magam, amikor az anyád úgy döntött, hogy haza kell mennünk.- mondta és barátai felé fordította a fejét, majd az egyik nőnek kacsintott aki csak elmosolyodott.

És ekkor vált világossá, hogy mégis milyen helyzetbe csöppentem bele.

Harry kérlelve pillantott rám, majd az édesanyjára, amiből egyből tudtam, hogy ideje kimennünk a ház elé.

-Anne…- motyogtam, halványan elmosolyodva, ami egy cseppet sem lehetett őszinte jelen pillanatban. Anne egy utolsót integetett barátainak és egy szó nélkül kijött velem a ház elé. Úgy látszik, nem csak én tudtam, hogy ez a megfelelő idő.

-Annyira sajnálom, hogy ezen keresztül kell mennie.- ingatta fejét, tekintetét az égnek emelve.

-Csak azt szeretné, hogy te boldog légy.- válaszoltam halkan, visszaemlékezve a beszélgetéseinkre Harryvel. Nem ez volt az első ilyen alkalom és Harryt a szüleinek veszekedése minden egyes alkalommal összetörte.

-Tudom.- suttogta Anne, felém pillantva.- Hatalmas szíve van.- tette hozzá, kisebb imádattal a hangjában, amitől én is elmosolyodtam.

A beszélgetésünknek hamar vége szakadt, mikor Harry sietős léptekkel jött ki a házból, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

-Megleszünk nélküle is.- dörmögte az orra alatt és beült a volán mögé. Csendben beszálltunk mi is a kocsiba, Anne az anyósülésre, én pedig Harry mögé ültem.

A hazaút csendben telt, Anne és Harry egy-két szót váltottak egymással, de nem akartam hallgatózni ezért inkább kinéztem az ablakon az út legnagyobb részében. Miután leparkoltunk Harryék házánál Anne azonnal elköszönt tőlünk és kiszállt a kocsiból, de Harry meg se mozdult. Csak maga elé meredt, nekem pedig fogalmam sem volt, mit csinálhatnék.

-Ha…- köszörültem meg torkomat és középre csúsztam a hátsó ülésen, hogy rálássak az arcára.- Ha gondolod, haza megyek.- motyogtam és bátortalanul figyeltem arcát.

Kezével hátranyúlt és összekulcsolta ujjainkat, majd lassan felém fordította fejét.

-Ne… Csak… Csak maradj velem, oké?- sóhajtott fel szakadozva, arcán pedig tisztán látszott, hogy a ma este viselte meg a legjobban.

-Oké.- suttogtam és előredőltem, államat megtámasztva az előttem lévő ülésen, Harry tekintete pedig kezünkre siklott.

Órákon keresztül csak így ültünk az autóban, de egy cseppet se bántam. Azt akartam, hogy minden rendben legyen és elszálljon az összes problémája. Azt akartam, hogy boldog legyen.

Még ha ehhez órákig egy kocsiban kell ülni az éjszaka közepén, akkor is.

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részhez írt komikat! :)

Remélem, tetszett a rész, még ha annyira nem is volt izgalmakkal teli..

Ui.: kérlek, kérlek, KÉRLEK írd le a véleményed! x