24. Fejezet

2011. szeptember 23.

Elhamarkodott lett volna a kijelentés, ha azt mondom, hogy csak egy kissé volt göndör a hajam.

Fújtatva igazítottam meg vagy ezredszerre, majd egy milliomodszorra fordultam körbe a tükör előtt, a szobám közepén állva. Anne percenként felnyögött és szemeit forgatva feküdt keresztbe elterülve az ágyamon.

-Jézusom! Abbahagynád végre?- morgott fel, kezébe véve párnámat, amit az arcához szorított és hangosan felüvöltött.

Rémült és egyben értetlenkedő pillantással fordultam felé.

-Mi van?

A párnát levette fejéről és maga mellé dobta, közben felült az ágyon.

-Komolyan?!- kerekedtek el szemei hitetlenkedve.- A srác látott téged a múltkor, mikor senkinek se lett volna szabad...

-Kösz.- vágtam szavába, ismét hajamhoz nyúlva, de mikor szemei szikrákat szórva meredtek felém, inkább csak összefontam karjaimat mellkasom előtt.

-Úgy értem... Már volt veled, Em. Látott már a legrosszabb pillanataidban és a legjobbakban is. Csak nem értem a felhajtást.- vonta meg vállát, ölébe ejtve kezeit, miután egyfolytában csak hadonászott beszéd közben.

-Bármennyire is sokkoló ez számodra, Anne, ez egy randi. És izgulok.- válaszoltam monoton hangon.

Fejét rázva forgatta meg szemeit és felsóhajtott.

-Kedveled még egyáltalán?

-Nem tudom!- fakadtam ki, magasba emelve kezeimet, amik rongyként hullottak vissza mellém.- Pontosan ezért jó ötlet ez a randi.- magyaráztam, belefáradva az egész párbeszédbe.

-És mi van, ha megint együtt lesztek? Elmondod neki, mi történt?- kérdezte, elvéve az éjjeliszekrényemről a fényképet, amit nem volt szívem kidobni.

Elvégre is, Harrytől kaptam.

-Nem, annak már semmi jelentősége sincs.- vágtam rá azonnal.

-Mindegy, Greg sosem rajongott Harryért. Imádni fogja, hogy még mindig az ágyad mellett tartod a fényképeteket.- felelte szarkasztikusan, visszarakva a képet a helyére.

-Miért lett hirtelen olyan fontos Harry? Semmi köze ehhez az egészhez.- sóhajtottam fel.

-Mert eltelt fél év, és még mindig nem vagy túl rajta, Em!- emelte meg hangját, mintha így ráébresztene.- Jobban vagy, mint az elején, belátom. De észreveszem, amikor rá gondolsz.- tette hozzá gyengédebben.

-Muszáj elmennem. Muszáj megpróbálnom.- jelentettem ki, bár hangom mégis úgy csengett, mintha engedélyt kérnék tőle.

Egy ideig csak farkasszemet néztünk, majd végül Anne megadva magát, felsóhajtott.

-Jó, igazad van.

-Köszönöm.- válaszoltam szem forgatva, amitől halkan felnevetett és felém dobott egy párnát.

***

A hasam abban a pillanatban görcsbe rándult, ahogy ajtót nyitottam Gregnek és szembekerültem a mosolyával. Ám az érzés egyre inkább elmúlt, ahogy teltek az órák. Felváltotta az ismerős bizsergés, amit mindenki érez az első randevúkon.

Az estét egy vacsorával kezdtük, az egyik étteremben a közelben. Nem volt flancos és egy cseppet sem aggasztott, hogy nem fordítottam még a mostaninál is nagyobb figyelmet a megjelenésemnek. A hely otthonos volt, meleg és csendes, a boruk kellőképpen elzsibbasztotta az érzékeimet és az étel is kifogástalanul finom volt. Greg számtalanszor megnevettetett és zavarba ejtően bókolt a legváratlanabb pillanatokban, amikbe tagadhatatlanul belepirultam.

És csak beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk és mire észbe kaptam, már az utcán sétáltunk céltalanul. A táskám a kezemben lógott, ami szüntelenül Greg és köztem ingott, egy ütemben lépéseinkkel.

-Mondhatok neked valamit?- kérdezte, kisebb csönd után.

Félve pislogott felém szeme sarkából, kezei farmerzsebében pihentek.

-Persze.- halványan elmosolyodva vontam meg vállam, kíváncsian pillantva vissza rá.

Megtorpant, a járda közepén és félve nézett rám, amiből egyből tudtam, hogy az este folyamán először lesz komoly a beszélgetésünk.

-Tudom, hogy seggfej voltam.- sóhajtott fel, egyenesen szemeimbe nézve.

-Greg…- fejemet ingatva próbáltam belé fojtani a szót, sikertelenül.

-Nem, Em… Csak hallgass meg.- mély lélegzetet vett és szinte láttam az arcán végigsuhanni kósza gondolatait, amit próbált szavakba önteni.- A legrosszabb az egészben, hogy nem csak téged bántottalak meg, hanem a saját szívemet is összetörtem, amikor szakítottam veled.- ledermedve álltam vele szemben, megpróbálva feldolgozni a szavakat, amiket sosem gondoltam volna, hogy tőle fogok hallani.

-Fogalmad sincs róla, hogy mennyi ideig agyaltam azon, hogy mindent jóvá tegyek. És most nem fogom elszúrni, Em…- halkan felnevetett és hajába túrt, megemberelve magát.- Egy rémálom volt nélküled ez a fél év és tudom, hogy ez az első randink és nem lenne szabad ilyesmivel elrontanom, de… Szeretlek, Emma.

Ugyanolyan komoly arckifejezéssel néztem vissza rá, míg próbáltam elrejteni a bűntudatomat. Próbáltam úgy tenni, mintha számomra is az ő hiánya miatt lett volna nehéz ez a fél év.

-És tudom, hogy kételkedni fogsz bennem és hogy neked feleolyan könnyű ez az egész… de itt leszek. Várni fogok rá, hogy újra megbízz bennem és szeress. De nem foglak még egyszer elhagyni.- szemeimbe könnyek szöktek, ahogy elszánt tekintettel nézett rám, és bár már fájt, ahogy a mellkasom összeszorult, közelebb léptem hozzá és körbeölelve nyakát, megcsókoltam.

Mintha az ő csókja képes lett volna begyógyítani a szívemen ejtett sebeket.

2011. október 29.

Óvatosan törtem utat magamnak az emberek között, megpróbálva a poharakban tartani az italok nagyobb részét – kisebb sikerrel.

-Oi! Én csak annyit mondtam, hogy mennyire passzoltok egymáshoz!- Niall akcentusa már méterekről kivehető volt.

Anne szikrákat szúró szemekkel meredt rá, míg Niall mellette ülve dörzsölte tarkóját, mikor az asztalra tettem a poharakat.

-Inkább úgy tűnt, mintha a kinézetemen szórakoznál!- Greg karja derekamra csúszva húzott ölébe. Ajkai egy egészen rövid pillanatra vállamhoz értek, majd afölött mosolyogva figyelte Niall és Anne vitáját.

-Miért?!- fakadt ki Niall, szemeit összeszorítva és homlokát ráncolva. Én közben Greg kezébe adtam az egyik poharat egy szemforgatás kíséretében, amin halkan elnevette magát.- A srác vörös és csak annyit mondtam, hogy mennyire jól néznétek ki egymás mellett… mivel neked is vörös a hajad.- vállait megrántva emelte szájához sörös korsóját és ártatlan szemekkel nézett végig rajtunk, míg belekortyolt.

-Akkora egy szemét vagy, Niall.- Anne lemondva ingatta fejét, én pedig magamba fojtottam mosolyomat.

-Tudod, én inkább azt érzem, hogy mindegy mit mondok, te belém akarsz kötni.- a sörös korsó hangosan koppant az asztalon.

-Srácok…- Greg gyenge próbálkozása mit sem ért, hogy elhallgattassa őket.

-Ez azért van mert-

-Oh, a vörös épp ide tart.- vágott Niall Anne szavába és fejével vitájuk tárgya felé bökött.

Igaza volt, ugyanis tényleg felénk tartott, de tekintete teljesen felém irányult.

-Annyira utállak.- mormogta Anne az orra alatt és inkább ő is beleivott a poharába.

Greg karjai körbeölelték derekamat, mire a sokat emlegetett személy az asztalunkhoz ért. Halványan mosolygott, vörös haja szanaszét állt, amit kapucnis zöld pulóvere még jobban kiemelt. Kezében egy már-már teljesen elfogyasztott sörös korsó pihent.

-Bocs a zavarásért...- fejével biccentett mindenkinek az asztalunknál, majd újból rám nézett.- De nem téged láttalak pár hete ebben a bárban énekelni?- kérdezte, kisebb bizonytalansággal hangjában, de mikor bátortalanul bólintottam, mosolya teljesen elterült arcán.

-Elképesztő voltál!- dicsért meg őszinte lelkesedéssel, amibe alig észrevehetően belepirultam.

-Azóta is nyaggatom, hogy lépjen fel megint, de hiába.- csatlakozott egyoldalú beszélgetésünkhöz Anne, legyintve egyet mondata közben.

-Nagy kár, tehetséges vagy.

-Köszi.- motyogtam, megpróbálva feldolgozni a helyzetet.

-Te írtad a dalt? Amit énekeltél…

-Igen.- bólintottam szinte egyből, zavaromban csak összeszorítottam utána ajkaimat. Greg nyugtatásként megsimogatta oldalam és rá se kellett néznem, hogy tudjam, elmosolyodott.

-Reménykedtem benne.- válaszolta, miközben Niall barátságosan intett neki, hogy üljön le végre mellénk, amit meg is tett.

-Miért?- nevettem el magam halkan, végre ellazulva.

-Mert pont ilyes valakit keresek.- vonta meg vállát, mosolya továbbra is ott pihent arcán. Mindenki meglepve pislogott vissza rá az asztalnál, mire kisebb drámai szünet után folytatta.- Egyedi a hangzásod, a dalszövegeid mély jelentésűek… Én is felszoktam lépni, van egy stúdióm is a városban, ahol néha összedobok néhány dalt. De segítségre lenne szükségem.- magyarázta, én pedig egyáltalán nem értettem, hogy nekem mi közöm lenne ehhez az egészhez.

-Örömmel segít neked.- válaszolta Anne, mire szúrós szemekkel meredtem rá.

-Nem tudom, miben segíthetnék.- válaszoltam, az ismeretlen szemeibe nézve.

-Vannak még dalaid?- kérdezte, mire azonnal bólintottam, bár sejtettem, hogy talán megbánom.- Nagy kár lenne csak rajtuk ülni és elrejteni mindenki elől.- vont vállat, mire Niall mindent tudón felnevetett, Greg ajkai pedig ismét vállamhoz nyomódtak egy rövid másodperce.

Mintha mindenki tudta volna, hogy mi történik, rajtam kívül.

-Nézd, ha tényleg nem akarsz többet fellépni én megveszem a dalaidat. De szeretnék veled dolgozni…- kérdőn pillantott rám, amiből tudtam egyből, hogy a nevemre kíváncsi.

-Emma.

-Szóval, Emma… mit mondasz? Tehetünk egy próbát a jövőben?- kérdezte, várakozó pillantással.

Ajkamat beharapva néztem végig a többieken, akik izgatott mosolyokkal néztek vissza rám, tekintetükkel üvöltve velem, hogy bólintsak rá.

Mi baj lehet belőle?

-Oké, benne vagyok.- válaszoltam szélesen elmosolyodva, mire felém nyújtotta kezét, és kezet fogtunk.

-A nevem Ed, egyébként. És alig várom, hogy belekezdjünk.

2011. november 14.

A szerelem fájhat.

Halkan dúdoltam Eddel szemben ülve. A hangja még ennyi nap után is elállította a lélegzetem és egyre inkább kételkedtem benne, hogy valóban szüksége lenne bármilyen közreműködésre a dalaival.

A szerelem fájhat néha.

De itt ültünk az éjszaka közepén mégis, és megpróbáltunk egy egészet faragni az egyik dalomból, amit pár hete csaptam össze a hálószobámban ülve, egyenesen az éjjeliszekrényemen lévő képre meredve.

De ez az egyetlen dolog, amit tudok.

A képre, aminek a kerete már a legalsó fiókban pihent elrejtve mindenki elől, míg a fénykép mindig nálam volt.

Amikor nehéz lesz,

Tudod, nehéz lehet néha.

Mert képtelen voltam elengedni.

Ez az egyetlen dolog, ami élővé tesz bennünket.

Ed halványan elmosolyodott és futólag rám pillantott, fejével felém bökve.

-Ugye tudod, hogy sosem fogom ezt előadni?- kérdeztem, míg tovább gitározott.

-Csak most az egyszer.- forgatta szemeit és újra eljátszotta ugyanazokat a hangokat, hogy belépjek.

Egy képen tartjuk ezt a szerelmet.

Meglepve pillantottam rá, mikor velem együtt énekelte és hangunk meglepő módon teljes összhangban volt.

Magunknak szereztük ezeket az emlékeket.

Míg énekeltünk, arra gondoltam hogy vajon Harry is ugyanezt tenné e. Talán neki is van egy emléke rólam, amit a zsebében tarthat.

Ahol a szemünk soha nem csukódik le.

Amit mindig magánál tart, hogy ne legyen egyedül.

A szívünk soha nem tört össze és az idő örökre megfagy.

-Folytasd.- motyogtam Ed szemébe nézve és bár a torkom összeszorult a hirtelen feltámadt érzéseimtől, tovább folytattam az éneklést, a dalhoz adva a gondolataimat.

Szóval megtarthatsz engem

Bent, a nadrágod zsebében.

Belegondolva, hogy valaha is összetalálkozunk egymással. Hogy újra szemeibe nézhetek.

Közel tartva engem, amíg a tekintetünk találkozik

Sosem leszel egyedül…

Várj rám, amíg hazaérek.

-Ez lesz a refrén.- mondta izgatottan Ed, ahogy vége szakadt a dalnak.- Hatalmas lesz ez a szám, Emma!

Halványan elmosolyodtam és leírtam a sorokat, amiket utoljára énekeltem. Ed közben maga mellé rakta a gitárt és egy hangos sóhaj kíséretében hátradőlt a székében, tekintetét éreztem magamon.

-Greg szerencsés.- mondta, míg én továbbra is a dalunkkal foglalkoztam.

-Miért?- kíváncsian pillantottam rá, egy egészen apró mosollyal arcomon, majd szemeimet visszavezettem a sorokra.

-Hogy ennyire szereted. Tisztán látszik a dalaidon.- válaszolta, mire szorosabban fogtam a ceruzát ujjaim között és lassan hátradőltem a székben.

Alsó ajkamat harapdálva néztem Ed szemeibe, aki furcsállva nézett vissza rám.

-Másról szólnak ezek a dalok.- mondtam végül halkan, még ha csak ketten is voltunk a stúdióban.

Ed meglepve pislogott vissza rám, felvont szemöldökkel próbálta feldolgozni a hallottakat.

-Nem kérdezek rá, ha nem akarsz róla beszélni.- mondta végül óvatosan, mintha csak üvegszilánkokon lépkednénk.

-Már nincs miről beszélni.- ingattam fejem egy szomorú mosoly kíséretében, míg Ed átható tekintettel fürkészte minden egyes vonásomat.

-Akkor énekeljünk…- sóhajtott fel, visszatéve ölébe a gitárt, majd elkezdte játszani a dalt újra és újra, míg be nem fejeztük.

Ha engem aggaszt, hogy mennyire hiányzik Harry a fejezetekből, el sem merem képzelni, ti hogy érezhetitek…

Remélem tetszett mindenkinek a fejezet és ha nem jelentkeznék húsvétig, boldog nyulat mindenkinek (és tavaszi szünetet)!

Kérlek, írd le a véleményed! xx