2016. szeptember 20., kedd

33. Fejezet


„És ahogy elsétáltál, hátradőltem és csak nevettem a szerelmen, amiben sosem lehetett volna részem.”


2014. december 14.


Az éberség és az álom határán lebegtem.
Harry ujjai lágyan cirógatták karomat, míg én szorosan mellkasának nyomódva pihentem a kanapén, miközben régi sorozatok ismétléseit néztük. Tenyerem hasán pihent, ami alig észrevehetően fel-le mozgott, de a testéből áradó melegséget azonban már sokkal nehezebb volt figyelmen kívül hagyni. Szinte az oldalához olvadtam, míg szemeimmel egyre laposabbakat pislogtam és néha-néha halványan elmosolyodtam, ahogy mellkasa vibrálni kezdett az apró hümmögésektől vagy halk nevetéseitől egy-egy jelenet után.
Minden olyan békés volt és csöndes, holott ezt a fejemben cikázó gondolatokról nem lehetett elmondani, de még egy kicsit, csak még egy darabig ki akartam tartani az érzés mellett, amiben csak Harryvel lehetett részem.
Kezével hajamat kezdte birizgálni egy idő után, amitől még inkább csak harcoltam az elalvás ellen, de egy idő után csak arra eszméltem fel, hogy egyre tovább maradnak lehunyva szemeim.
-Em?- ki tudja, hány perccel, vagy órával később Harry mély hangjára eszméltem fel, míg ujjait még mindig gyengéden húzta végig hajamban.
-Mhm…?- kérdeztem mormogva, továbbra is lehunyt szemekkel, fejemet még jobban mellkasába fúrva, amitől halkan felnevetett.
-Nem akarsz a szobába menni inkább?- kérdezte, egyértelműen észrevéve, hogy több figyelmet szenteltem az alvásra, mint a tévénézésre.
-Nem…- mormoltam alig hallhatóan, végigsimítva hasán.- Most jó itt így.- sóhajtottam fel és az egyetlen válasz, ami jött tőle, csupán csak annyi volt, hogy még közelebb húzott magához – bár ez teljességgel lehetetlen volt már.
Szívének dobogása egybeolvadt a tévéből üvöltő reklámmal, amitől nem tudtam tovább aludni, de ez még mindig nem akadályozott meg abban, hogy Harryhez bújva maradjak.
-Miért kell minden reklámnak így üvöltenie.- morgolódtam, miközben kezét ismét karomra tette.
Halkan felnevetett és egy puszit adott hajamba, amitől egy jóleső sóhaj szakadt fel belőlem és bár nem akartam, szemeim maguktól nyíltak ki. Fejemet elhúztam mellkasától, miközben tenyeremet felsimítottam mellkasára és csak pont annyira húzódtam el tőle, hogy szemeibe nézhessek, majd pedig megcsókolhassam.
Az ajkaink lassan mozogtak szinkronban, mintha csak egy kirakós két elfelejtett, tökéletesen összeillő darabjai lettünk volna.
Mikor végül Harry véget vetett a csóknak, homlokát enyémnek döntötte, szemeit lehunyva hagyva, míg én próbáltam rendszerezni remegő lélegzetvételeimet.
-Tudom, hogy hosszú volt ez az este… de még mindig van miről beszélnünk.- mondta végül mély hangján, elhúzódva tőlem, hogy ezúttal ő nézhessen szemeimbe.
A tévé fénye halványan világította meg arcát, de még így is láttam, hogy arcvonásai fáradtak voltak és utáltam, hogy miattam jelentek meg az apró ráncok szemöldökei között.
-Tudom.- válaszoltam pár másodperc hallgatás után, de ezen kívül, egyetlen szó sem tudta elhagyni számat.
Zöld szemei ide-oda cikáztak arcomon, arckifejezése közben ugyanolyan aggodalmas és gondterhelt maradt, ami még inkább aggasztott.
Az érzéseink ott hevertek előttünk, kiterítve, tisztán láthatóan. Az ember azt hinné, hogy ezek után minden könnyű.
Pedig komplikált volt.
Komplikáltabb, mint valaha.
-Nem akarok bujkálni, Em.- suttogta rekedtesen.
Én sem akartam. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben.
-Veled akarok lenni. Komolyan, úgy, hogy mindenki tudja és nem kell azon aggódnunk, hogy Greg mit tenne, ha megtudná.- a szívem gyorsabb tempóra váltott mellkasomban Greg nevének hallatán és a tényen, hogy megcsaltam.
-Időre van szükségem, hogy beszéljek vele, Harry.- mondtam erőtlen hangon, már-már félve a gondolatától is annak, hogy egyszer le kell ülnöm vele beszélni.- És nem akarok titkokat… Nem akarom, hogy te és Ebony…
-Nem kell félned, Em…- vágott szavamba, kezeit arcom két oldalára rakva, óvatosan végigsimítva bőrömön.- Csak te vagy. Mindig is csak te voltál.- tekintete olyan intenzíven vájta bele magát szemeimbe, hogy féltem, nem kapok többé levegőt és bár fájt hallani tőle ezeket a szavakat minden után, ami történt velünk a múltban, egy mosolyt erőltettem az arcomra és megfogtam jobb csuklóját, hüvelykujjammal két apró kört rajzolva bőrén.
-Az ünnepek után beszélek vele.- a szavak gyorsan csúsztak ki a számon és bár láttam Harry arcán, hogy egy cseppet sem tetszik neki, nem szólt semmit.- Szinte Karácsonykor megyek haza és nem aka-
-Rendben.- mormolta szavamba vágva, aprón bólintva.
-Talán visszatudok költözni Annehez, vagy megpróbálok gyorsan egy lakást keresni és- hadartam ismét, szépen lassan belegondolva, hogy nem csak Greget hagyom hátra.
Az életem egy részét is, amit az évek során felépítettem, megtörhetetlennek gondolva.
-Segítek mindenben.- ismét szavamba vágott elfojtva mosolyát.
És aztán, ma éjjel már harmadszorra közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam, míg lassan és bódítóan szétáradt bennem a boldogság, ami reméltem, hogy soha többé nem vész el.


2014. december 16.


Harry: hé, Em

Harry: tudod, hogy hol van a legtöbb rapper?

Emma: Harry…

Emma: ne most

Harry: tudod?

Emma: megbeszélésen vagyok

Harry: a reptéren, Em!

Emma: komolyan?

Emma: miért csinálod mindig ezt velem?

Harry: mert tudom, hogy titokban imádod a vicceimet

Emma: haha. hát hogyne.

Harry: hé, Em

Emma: Harry, kérlek, ne csináld

Harry: alig várom, hogy lássalak ma


2014. december 19.


Az éjjeliszekrényen megállás nélkül rezgett a telefonom és nem tudom milyen csoda folytán, de Harry még csak meg sem rezzent a zavaró hang hallatán.
Talán hajnali három lehetett, talán már csak pár perc volt vissza, amíg a nap fel nem kel. Egy szemhunyásnyit sem aludtam és már biztos voltam benne, hogy órák óta ugyanazt az ütemes búgást hallgatom, néhány percnyi szünetekkel egy-egy hívás között.
Nem mertem megnézni a telefont.
De tudtam, hogy Greg keresett.
Hirtelen csend lett, egyedül csak Harry szuszogását lehetett hallani a sötét szobában. Karja lazán pihent derekamon, míg én oldalához bújva feküdtem a sötétbe meredve, kezemet meleg hasán tartva a takaró alatt.
A gyomrom görcsben állt, míg hajszálvékony idegekkel vártam a már jól ismert búgást, de a percek múlásával egyre inkább csak Harry lélegzetvételeire koncentráltam és hasának alig érezhető fel-le mozgására.
Két napja nem beszéltem Greggel. Nem tudtam, mit mondhatnék neki és az se könnyített a helyzetemen, hogy minden szabad percemet Harry mellett töltöttem.
Nem akartam egyiküket se megbántani, bár legbelül tudtam, hogy valójában mindhármunknak fájdalmat fogok okozni.
Nem tudtam, hogy miért, vagy mikor, vagy hol. De ott lappangott bennem az érzés, amitől egyre inkább csak nyugtalanabb lettem a napok múlásával.
Halkan felsóhajtottam és a hátamra fordultam, azonnal érezve hideg levegőt kezemen, ami eddig Harryhez volt láncolva. Lehunytam szemeimet és mély lélegzetet vettem, majd a lehető leghalkabban felültem az ágyban és magamra kaptam a földről Harry fekete pólóját, amit pár órája még gondtalanul hajítottunk oda. Végül remegő kezekkel telefonomért nyúltam és halkan, lábujjhegyen kisétáltam a szobából, behajtva hátam mögött az ajtót, mikor az előszobába értem. Hajamba túrva a konyhába lépkedtem, felkapcsolva a lámpát és a pultnak dőltem hátammal, görcsösen szorongatva telefonomat, már-már véresre harapdálva számat, míg magammal viaskodtam, hogy telefonáljak e vagy sem.
Végül, feloldottam a billentyűzárat és azonnal szembetaláltam magam a nem fogadott hívásokkal és az órával, ami majdnem háromnegyed négyet mutatott. Aztán rányomtam annak a nevére, akit hívni akartam – még ha tudtam is, hogy egy ideig valószínűleg hallgatni fogom, hogy ilyenkor fel mertem hívni.
Háromszor búgott ki, mire felvette.
-Mi van?- Anne álmos és rekedtes hangja majdnem visszhangzott Harry csendes konyhájában a telefonon keresztül is.
-Mindent elcsesztem, annyira elcsesztem…- körülbelül két másodperc alatt hadartam neki halkan a telefonba.
-Mi?! Baj van?- kérdezte értetlenkedve, valószínűleg még mindig félálomban.
-Harrynél vagyok.- sóhajtottam fel ismét hajamba túrva.
-Oh, ezt jó tudni hajnalok hajnalán. Most már visszafeküdhetek?- kérdezte szarkasztikusan és szinte láttam magam előtt, ahogy szemeit forgatja.
-Lehet, hogy lefeküdtem vele.- mormoltam.
-Hogy érted, hogy lehet? Hogy lehet valakivel lehet lefeküdni? Mi a büdös franc bajod van és miért nem hagysz aludni?!- fakadt ki, míg én még mindig hajamba kapaszkodva ácsorogtam a konyhában.
-Pár napja tart ez az egész és egy ideje nem beszéltem Greggel, mert nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék neki és közben…- mondatomat nem fejeztem be, miután már úgy éreztem, hogy nem maradt levegőm és egyszerűen az agyam belefáradt mindenbe.
-Szóval te és Harry együtt vagytok.- következtette le monoton hangon.- Végre…- nyögött fel és hallottam, hogy visszadőlt párnájára egy halk puffanás kíséretében.
-Kérlek, mondd, hogy nem csesztem el mindent.- kérleltem halkan, végre eleresztve hajamat és kezemet arcomra tapasztottam.
-A lehető legjobban cselekedtél, leszámítva egy-két tényezőt a körülményeket illetően.- válaszolta egy ásítás kíséretében.- És most, kérlek, menj vissza az emberedhez és hagyj békén engem. Ha később felébredtem elbeszélgetünk, hogy miért csak most kellett megtudnom ezt az egészet, oké?- kérdezte, míg én csak bólintottam, elmotyogva egy gyors okét és mindketten letettük a telefont.
Pár percig még a konyhában maradtam, összeszedve magam, egyre jobban érezve az álmosságot, ami kezdte lelassítani gondolataimat és mozdulataimat.
Az ajtó halkan nyikorogni kezdett, mikor visszamentem Harry szobájába. Mocorogni kezdett az ágyban, és mire visszafeküdtem mellé, már velem szembe fordulva feküdt, kezével értem nyúlva. Szemei még mindig csukva voltak és még mindig ugyanúgy aludt, ahogy közelebb húzott magához. Lábaink teljesen összegabalyodtak és fejem mellkasának döntöttem, míg ő továbbra is csak szuszogott, szorosan magához ölelve.
Egy leheletnyi csókot adva mellkasára hunytam le szemeimet és hagytam, hogy ezúttal elnyomjon az álom.


2014. december 21.


Harry: őrültség lenne

Harry: ha azt mondanám

Harry: hogy már most hiányzol?

Emma: öt perce sincs, hogy elköszöntem tőled

Harry: tehát őrültség

Emma: azt egy szóval sem mondtam

Emma: mert te is hiányzol nekem


2014. december 23.


Reggel volt, pontosan hat óra harminchét perc. És hideg volt, szörnyen hideg.
Harry háza előtt álltam, kocsija és a bőröndöm mellett vacogva, teljesen összehúzva magamon télikabátomat, a Harrytől kölcsönvett sapka pedig idegesítően csúszkált frissen mosott hajamon.
Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak két perc lehetett, mire léptek hangját hallottam a havas és lefagyott járdán, majd Harry álmos, de széles mosolyával találtam szemben magam.
-Ne haragudj.- halkan felnevetett és kezével karomat dörzsölte, míg másikkal kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessek.
Táskáját és bőröndömet a hátsó ülésre rakta, majd egy hangos sóhajjal beült a volán mögé, azonnal beindítva a fűtést, ismét egy bocsánatkérő nézést küldve felém, amiért a hidegben hagyott, hogy visszafusson a telefonjáért, amit a lakásban felejtett.
-Mehetünk?- kérdezte, miközben beindította a motort és felém fordította fejét, míg én csak szótlanul bólintottam, bekötve övemet, egyre jobban ellazulva a melegtől.
Az út jelentősebb részét csendben töltöttük. Harry keze combomon pihent, miközben én ujjaival játszottam, vagy összekulcsoltam enyémekkel őket.
-Melyik nap mentek az édesapádhoz?- kérdezte Harry, lejjebb halkítva a rádiót. Hangja komoly volt és arca is rezzenéstelen maradt.
-Huszonhatodikán.- válaszoltam, előre meredve az úton, kerülve röpke pillantását, szavaim hallatán.
Egy ideig hallgatott és tudtam jól, hogy ugyanazon gondolkodik, mint én.
Az a mi napunk volt. Csak a miénk.
-Szerinted… Tudunk találkozni aznap?- kérdezte megköszörülve torkát, míg én fejemet felé fordítva mosolyodtam el halványan.
Ajkait összeszorította, majd nyelvét éppen hogy kidugva nyalta meg alsó ajkát és mély lélegzetet vett, tekintete egyszer az úton, egyszer rajtam pihent.
-Megoldjuk.- mosolyogtam, amit kételkedve bár, de viszonzott és összekulcsolt kezünket szájához emelte, hogy ajkait közel egy percig kézfejemen pihentesse, majd visszaengedte ölembe.
-Énekelj nekem.- mormolta, futólag ismét rám pillantva.
-Mi?- kérdeztem feltörő nevetéssel, összevont szemöldökkel nézve rá, míg ő elengedte kezemet és ismét combomon pihentette kezét.
-Csak egy dalt.- vonta meg vállát szélesen mosolyogva, amitől képtelen voltam levenni róla szemeimet.
-Kizárt.- ellenkeztem, kisebb nevetéssel kísérve, míg ő lebiggyesztett ajkakkal meredt előre.
-Rendben. Megértem.- vont vállat ismét, mintha tényleg nem hatná meg, de pocsék színész volt még mindig.- Mikor jön ki az album, amin az utóbbi hetekben dolgoztál? Jövőre?- kérdezte tettetett nemtörődöm stílusban, amitől mosolyom még szélesebb lett.
-Novemberben.- bólintottam, mire halkan hümmögött egyet.
-Addig nem bírom ki és amúgy is tőled akarom hallani.- válaszolta mosolyogva pillantva rám szeme sarkából.
-Hidd el, jobb, ha az eredetit hallgatod majd meg.- nevettem, megpróbálva leplezni zavartságomat, hogy miért akarta ennyire hallgatni a hangomat, ami korántsem volt szép beszéd, nemhogy éneklés közben.
-Nekem te vagy az eredeti.- válaszolta féloldalasan mosolyogva, egy röpke másodpercre felém pillantva, amitől annál sokkal több időre elállt a lélegzetem.
-Ohh fejezd be!- tenyereimmel eltakartam vörösödő arcomat, mire csak halkan felnevetett.- Rendben, énekelni fogok neked… de csak ha kiadod a következő könyved.- mosolyodtam el diadalittasan, Harry felé fordulva.
-Oké, ezt vehetem sértésnek is, miután tudom, hogy az jár a fejedben, hogy sosem fogsz nekem énekelni.- bólintott, ajkait lebiggyesztve, combomon lévő kezét is a kormányra téve.
-Nem! Egyáltalán nem így értettem!- ellenkeztem hitetlenkedve, kikerekedett szemekkel pislogva felé, de képtelen voltam leplezni mosolyomat.
-Tudom, hogy csak azért nem énekled el, mert rólam szól.- mosolyogott el önelégülten, míg én továbbra is nagyra nyílt szemekkel néztem rá.
-Persze. Álmodozz csak.- forgattam szemeimet már-már fájdalmasan széles mosollyal arcomon.
-Ami egyébként rendben van.- vonta meg vállát, tenyerét ismét combomra simítva.
-Hát persze, hogy rendben van.- gúnyolódtam, mire ismét felém pillantott egy rövid másodpercre.
-Úgy értem, én egy egész könyvet írtam rólad, szóval…- alsó ajkát beharapva mosolygott az útra meredve, míg én csak megrökönyödve figyeltem őt.
És ő csak tovább mosolygott, míg én szótlanul próbáltam felfogni, hogy a könyv, amit éjjel-nappal bújtam azon tűnődve, hogy gondolt e rám egyáltalán, mikor megírta, valójában mindvégig rólam szólt.
Három órával később az utcánkba kanyarodtunk az autóval, egyre nagyobbra növő gombóccal a torkomban, míg gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Harry megpróbálva megnyugtatni engem kicsit szorított combomon ujjaival, majd leparkolt a ház előtt és leállítva a motort felsóhajtott. Tekintete a házunk felé kalandozott, pár másodpercig szemeivel az ablakokon időzve, amik az utcára néztek, majd zöld szemei összetalálkoztak enyémekkel.
Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. A helyzet fájdalmasan kellemetlen volt és képtelen voltam egy percnél is tovább állni pillantását, miután tudtam, hogy rövidesen a lakásomban leszek. Greggel és nem Harryvel.
Kezét arcomra tette, maga felé fordítva fejemet, hogy csillogó zöld szemei ismét összetalálkozhassanak pillantásommal. Az arca ezúttal közelebb volt, felsőtestével könnyedén átszelte az üléseink közt lévő távolságot. Nem vettem levegőt és nem pislogtam, a pillanat még mindig ugyanolyan volt, mint mikor legelőször csókolt meg részegen a születésnapja után.
-Csókolj meg, Em…- mormolta alig hallhatóan, szemeivel ajkaimat figyelve, míg egyre kevesebb távolság maradt köztünk. A szívem dobogását tisztán hallottam, ami könnyedén kiszakíthatta volna dobhártyáimat.
-Harry…- nagyot nyeltem, erőtlenül ingatva fejem, megpróbálva elhúzódni tőle, amit nem hagyott.
-Csak egy csók, amíg újra nem találkozunk.- simított végig hüvelykujjával gyengéden arcomon, míg tenyere még mindig ugyanott pihent, felmelegítve bőrömet.- Kérlek…- homlokát enyémnek döntötte, míg suttogva kérlelt, majd magam mögött hagyva minden bizonytalanságomat és félelmemet lassan, mély lélegzetet véve megcsókoltam.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, mintha évek óta külön lettünk volna, egymástól több ezernyi kilométer távolságra. Nyelvét végighúzva alsó ajkamon mélyített a csókunkon aztán, míg én ujjaimmal hajába túrtam, közelebb húzva magamhoz, míg csókunk egyre hevesebb nem lett.
Majd pont olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, véget ért a csók, még utoljára leheletnyire ajkaimhoz nyomta sajátját és elhúzódott tőlem, tekintetével vesémig hatolva.
-Írok, ha hazaértem…- mondta halkan, mire lassan bólintottam egyet.
-Oké.
-Hiányozni fogsz.- mormolta, még egy alig érezhető csókot adva ajkaimra.
-Te is hiányozni fogsz.- suttogtam, kevésnek érezve a szavakat, mikor a mellkasom már most fájdalmasan szorította a szívemet.
És mintha csak ez az egész egy álom lett volna, elhúzódott tőlem és hajába túrt, míg én kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a bőröndömet és egy utolsó, hosszú pillantás után becsuktam a hátsó ajtót, hátat fordítva Harrynek, még mindig a csókjától bizsergő ajkakkal sétálva a házam felé, végig érezve magamon pillantását.



Millió köszönet mindenkinek aki itt járt és írt az előző fejezethez! Már csak két rész van vissza… csak nekem nehéz búcsút mondani a történetnek?

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hű, hát egy igazán jó részt írtál meg. Tudod, miért? Mert hihetetlen, ahogy letudod írni, és át is tudod ezáltal adni azokat az érzelmeket, amiket Em éppen érez, attól függetlenül, hogy nem volt csupa boldogság, nyilván feltűnt a félelem és a kétely, de ettől színes és ezután csak jobb lehet. A vágy Harry után, Em boldogsága, hogy végre kiteljesedik kettejük szerelme, egy igen hosszú idő után, a kétely a helyes döntés utáni kutatás során, a félelem, mikor vallomásról van szó.
    El nem tudom képzelni, az ember mennyire tud félni a következményektől, vagy a rá váró feladattól, mert ilyen helyzetben még sosem voltam, de hála neked még idő előtt belekóstolhatok egy kicsit.
    Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakítod a dolgokat, Em hogyan tálalja ki Gregnek a szakítást és a jelenlegi álláspontot, és legfőképp, milyen befejezést szánsz ennek a történetnek. Igazán sajnálom, hogy véget ér, mert egy fantasztikus történetet írtál meg eddig, aminek a folytatásában bizony sokan reménykednek, de talán így lesz a legjobb. Méltó befejezés, egy csodálatos történetnek. Mert megérdemli, te pedig a könnyfakasztó kommenteket, és dicséreteket érdemled meg.
    Nagyon, de nagyon örültem, hogy megint egymás mellett vannak, de mindvégig ott volt bennem is az az érzés, hogy mi lesz Greggel. Em nyilván szakít vele, hiszen Harryvel egymásra találtak, gondoltam. De azt egy kicsikét kicseszésnek tartom Harryvel szemben, hogy csak ünnepek után akar Greggel beszélni. Viszont, ha Greg oldaláról nézzük a dolgokat, ez így fair. Na, majd elválik mi, hogyan lesz, hiszen mindez rajtad áll. :)
    Kérdésedre válaszolva: hidd el, nekünk is elég nehéz. :,(
    Mel xx

    "Imádom, ahogy fogalmazol, az egész elképesztő."

    VálaszTörlés
  2. Sziaa!!
    Nagyon orultem/orulok az új resznek szuperre sikeredett. Imádom Harryt és attol is teljesen mesz vagyok hogy újra együtt vannak (még akkor is ha nem publikusan) ami Gerget illeti kicsit sajnálom de azt is be kell vállalnunk h a kapcsolatuk régen nem olyan mint volt. Nem boldogok együtt. Bár most fájni fog neki később majd megbekel a döntéssel.
    És a kérdésre válaszolva : nagyon szomorú vagyok h a vége következik de egy élmény volt olvasni és sajnos semmi sem tart orokke.
    Remelem hamarosan ujra olvashatunk toled
    Puszi
    Zsofi

    VálaszTörlés
  3. Szuper jó lett :) nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra és a végkifejletre :) kérlek, nagyon kérlek, hogy legyen happy end :) <3

    VálaszTörlés
  4. Szia :)
    Annyira. Cukik. Hogy. Az. Már. Fáj.
    Imádtam ezt a fejezetet is, mint az eddigieket, de ezt most kifejezetten! :D
    Harry istenem olyan aranyos...én is akarok...
    Na de komolyra fordítva a szót, hihetetlenül jó volt.
    Remélem, Em és Harry között most már minden rendben lesz, és happy end-el búcsúzunk. :)
    Nagyon sajnálom, hogy már csak 2 fejezet van hátra, iszonyatosan megszerettem ezt a történetet, és bár az utolsó fejezet utánra tartogatom a "nagy hegyi beszédet" egy biztos, fájdalmas lesz a búcsúzás...
    Siess a következővel <3
    All the love M

    VálaszTörlés