2016. október 28., péntek

35. Fejezet


„és én szerettem őt, csakis őt, ahogy végignéztem, hogy a bőröm alá kúszik és egyenesen a lelkembe. És szerettem őt, csakis őt, ahogy végigsuhant sötét mezőimen rózsák nyomát hagyva maga után, hogy kikeljenek. És szerettem őt, csakis őt, ahogy teljesen megsemmisített és értelmet adott a csontjaimnak. De a leglényegesebb, hogy szerettem őt, csakis őt, hogy meggyógyított apránként és hazavezetett engem.”



2015. január 2.


Síri csönd volt a lakásban, egyedül csak lélegzetvételeim hangját és szívem ritmusos dobogását hallottam.
Bőröndök és dobozok hevertek körülöttem a hálószobám – a régi hálószobám – ágya körül, arra várva, hogy levigyem őket a ház elé.
Nem voltak könnyek, sem fájó gondolatok.
Csak a mellkasom szorított, mikor Greg arcára gondoltam, ami annyira megtört volt és egyben dühös, mikor elmondtam neki mindent.
Új év, új élet.
A kezeim megremegtek, mikor az utolsó bögrémet is a dobozomba raktam ezúttal már a konyhában állva, elzárva az egész múltamat.
Még mindig nem csordult le egyetlen könnycsepp sem arcomon.
Az ajtón három halk kopogtatás hallatszott, egy másodpercre lefagyasztva mozdulataimat, de mire ráébredtem, hogy Greg nem kopogna a saját lakásában, már a nyitott ajtóban álltam, Harry zöld szemeibe nézve.
-Szia.- mormoltam, míg ő átlépve a küszöböt, egyből karjaiba zárt.
Mély lélegzetet vettem, hagyva, hogy finom kölnijének illata megnyugtassa érzékeimet, míg tenyerével végigsimított hátamon, majd mindkét kezét derekamra helyezte. Ajkai egy apró, gyengéd csókot adtak fejem tetejére, majd megemberelve magam elhúzódtam tőle, hogy ismét szemeibe nézhessek.
-Minden oké?- kérdezte halkan, mire én csak hevesen bólogatni kezdtem, magammal húzva a lakásba, majd belöktem mögötte az ajtót, félig még mindig vállaiba csimpaszkodva.
-Találkoztál vele?- kérdezte, egy tincset fülem mögé tűrve, szemeivel arcomat kémlelve.
-Nem, de lassan hazaérhet. Megbeszéltük, hogy összepakolok mindent, mire hazaér.- sóhajtottam fel, elszakadva Harry melegségétől és visszamentem a konyhába, felvéve az asztalról a dobozt.
-Megvan mindened?- kérdezte Harry megköszörülve torkát, majd hajába túrt és kellemetlenül körbenézett a lakásban.
-Igen, kihordok mindent a hálóból és levihetjük őket. Szerintem csak kétszer kell fordulnunk.- válaszoltam, tudva, hogy Harry nem szívesen menne be abba a szobába, amit Greggel egészen idáig megosztottam.
Míg kihúztam a bőröndöket és a dobozokat, Harry a törékeny tárgyakat elkezdte lehordani a kocsijához, ezzel még több időt spórolva nekünk és közel negyed órával később megtelítettem az életem egy jelentős részével Harry csomagtartóját.
Mind csak tárgy volt és bár amiatt kellett volna rosszul éreznem magam, hogy a több éves kapcsolatom véget ért, amire építeni kezdtem a jövőmet – ehelyett azon bánkódtam, hogy az életem nem állt másból mint bögrékkel és tányérokkal megtömött dobozokból és púposra pakolt bőröndökből, amikben csak ruhák voltak.
Mind csak ócska vacakság volt.
-Biztos vagy benne, hogy jól vagy?- kérdezte, kezét combomra simítva, mielőtt elindította az autót. Zöld szemei félve, de ugyanakkor törődve suhantak át arcomon, végigtanulmányozva minden rezdülésemet, ami elárulhatna.
-Sose voltam még jobban.- válaszoltam mélyen szemeibe nézve, majd tenyeremet arcára simítva húztam fejét közelebb magamhoz, míg én is közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.
És tudtam, hogy szemrebbenés nélkül elcseréltem volna minden ócskaságomat, ha csak az lehetett volna a módja annak, hogy ajkait ismét enyéimen érezhessem.


2015. február 1.


Halkan tipegtem a hideg padlón a hálószoba felé, ügyelve rá, hogy semmiféle zajt se csapjak. A kezemben lévő tálcán a poharak hangosan egymásnak koccantak, ami meglepően hangos volt, köszönhetően a reggeli csendnek a lakásban. A gyomrom felmordult, ahogy ismét magamba szívtam a friss palacsinta illatát és bár hosszú késztetésnek álltam ellen a konyhában töltött időm alatt, ha lett volna szabad kezem, ezúttal rekordsebességgel elpusztítottam volna mindet, bármennyi munkát is fektettem beléjük.
Csokival és tejszínhabbal, nem a legművészibben, de egy 22-es szám díszelgett és képtelen voltam visszatartani feltörő, izgatott vigyoromat, mikor végre a háló ajtajához értem.
Lábammal lassan beljebb löktem az ajtót, még a lélegzetemet is visszatartva, hogy ezúttal ne csörömpöljek a poharakkal.
És ott feküdt Harry az ágyon, hasára fordulva, hosszú hajával eltakarva egész arcát, hangosan szuszogva.
Ajkaimat összeszorítva sétáltam az ágy oldalához, letéve a tálcát arra az oldalra, ahol én szoktam aludni, majd beljebb kúsztam a takarók és párnák közé, kisöpörve haját arcából.
-Mhm…- mormogta, arcát még jobban a párnába fúrva, mire én halkan felnevettem.
-Boldog vasárnapot…- suttogtam daloló hangon, haját babrálva, míg ő csak halkan mormogott valamit a párnába.
-Még két percet…- kezét, ami fejénél volt lustán felemelte két ujját felmutatva, mire én csak egy apró csókot adtam szája sarkába.
Jólesően felsóhajtott, de ugyanúgy maradt az ágyban.
-Oké, boldog születésnapot!- kuncogtam, ismét megcsókolva őt, de ezúttal ajkain. A rövidnek tervezett csókom hosszúra sikeredett, mikor hirtelen kezét derekam köré csúsztatta és maga alá húzott az ágyba, elmélyítve csókunkat, míg én meglepődve bár, de egyik kezemet tarkójára, míg másikat karjára tettem.
-Ezért már megéri felkelni, bármennyire is vagyok másnapos.- mormogta, orrával enyémet piszkálva, míg én teljesen elvarázsolódva babráltam haját, kiélvezve a pillanatot.
-Mondtam már, hogy azért szeretlek, mert ilyen szókimondó vagy?- kérdeztem mosolyogva, míg ő apró csókokat hintett arcom minden elérhető pontjára.
-Is. Tudom, hogy több millió oka van annak, hogy szeretsz.- mondta rekedtes hangján és pimasz mosollyal arcán nézett le rám.
-Édes istenem, minél öregebb vagy, annál nagyobb ostobaságok hagyják el a szádat.- nevettem fel, mire ő tettetett sértettséggel arcán húzódott el tőlem.
-Oh, igazán? Meglátjuk, hogy te milyen leszel, ha öregedni kezdesz.- válaszolta kikerekedett, igéző zöld szemeivel, de én csak szemeimet forgatva húztam vissza magamhoz tarkójánál fogva és megcsókoltam.
De a pillanat nem tartott sokáig, ugyanis hamarabb elhúzódott tőlem, mint gondoltam.
-Mi ez az illat?- fejét forgatva nézett körbe a szobában, majd tekintete megállapodott a reggelivel megpakolt tányéron.
-Ez, az ajándékod egy része.- mondtam lassú, sejtelmes hangon, aminek köszönhetően arcát ismét felém fordította.
-Minden ajándékomat az ágyba kapom?- kérdezte egy oktávval mélyebb hangon, szemeit ajkaimra vezetve.
-Csak a sorrendet kell eldöntened.- suttogtam és tarkójánál hajába túrtam, míg ő azonnal lecsapott ajkaimra és egész testével nekem feszült, egyértelművé téve számomra, hogy a reggeli még bőven várhat.


2015. február 14.


-Le vagyok nyűgözve.- bólogattam elismerően, de képtelen voltam megállni, a nevetés önálló utat tört fel magának belőlem.
-Én vagyok a legrosszabb.- dörzsölte arcát egy fáradt sóhaj kíséretében míg én a megégett vacsoránkat tanulmányoztam a konyhapulton.
-Nem vagy rossz és ez… ez még megmenthető, biztos vagyok benne.- mondtam lágyan, nem tudva megállni, hogy közben ne nevessek fel egy-egy pillanatra, míg ő háttal a pultnak dőlt, összekulcsolva kezeit mellkasa előtt.
-Koromfeketére sült, Em! Ha nem mondtam volna, még mindig nem jöttél volna rá, hogy lasagne!- puffogta, mire belőlem ismét halk nevetés tört fel, ami még inkább csak felbosszantotta.
Tenyereimet karjaira tettem mikor vele szembe álltam és néhány másodpercig küzdöttem, hogy pillantásunk összetalálkozzon, mire megadta magát és rám nézett.
-Nézd, vettél bort, az egész lakásod mécsesekkel és rózsákkal van feldíszítve és bár tudtuk mindketten, hogy esélyed sincs a konyhában, mégiscsak akartál valamit csinálni… és nekem csak ez a fontos, más nem számít. Csak te.- utolsó mondatomat suttogtam és nem hittem el, hogy a szívem még mindig képes lett volna áttörni csontjaimat, olyan hevesen vert.
-Annyira átkozottul szeretlek, ugye tudod?- tenyerét arcomra simította, hüvelkyujjával apró kört rajzolva bőrömön míg én alig láthatóan bólintottam egyet, nehézkesen véve levegőt közelségének és szavainak köszönhetően.
-Én is átkozottul szeretlek, Styles.- mormoltam, mire felnevetett és úgy csókolt, mintha ez lett volna az első.


2015. március 4.


-Mikor mész vissza Manchesterbe?- szűrődött ki Harry hangja a nappaliból, míg én a dolgozószobájában ültem az asztalnál, végigfutva a dalszövegeimen.
-Kilencedikén van egy találkozóm egy Bobby nevű pasassal, azt mondják jó és Ed szerint megérné megmutatni neki néhány számomat, hátha rákap valamelyikre.- kiabáltam vissza, szemeimmel követve a kezemben lévő sorokat.
-És mi lenne, ha utána egyből jönnél haza?- kérdezte, de hangja ezúttal sokkal közelebbről jött.
Fejemet felkapva megláttam Harryt a szoba ajtajának dőlve, ahogy csillogó szemekkel és gödröcskéit megmutató mosollyal arcán figyel engem.
-Szerdán vagy csütörtökön vissza tudok jönni vonattal vagy busszal.- bólintottam, visszanézve az előttem heverő papírokra.
-De addig Annenél lennél.- mondta, mire én értetlenkedő arckifejezéssel néztem fel rá.
-Igen, mivel vele lakok. Mégis ki másnál lennék?- kérdeztem úgy érezve, hogy számomra valami lényegesen kimaradt a beszélgetésből.
-Velem?- kérdezett vissza, felvonva szemöldökét.
-Most is veled vagyok.- értetlenkedtem.
Mélyen felsóhajtott és egy pillanatra lehunyta szemeit, majd ellökve magát az ajtótól az asztalhoz sétált, két kezével megtámaszkodva rajta velem szembe és fejét lehajtotta, hogy szemünk egy magasságban legyen.
-Azt szeretném, hogy mindig velem legyél.- mondta nyugodt és szokásosan lassú szavaival.
-És én is mindig szeretnék veled lenni…- válaszoltam ugyanúgy, várakozva pillantva rá.
-Édes istenem, annyira megnehezíted ezt!- ingatta fejét, szemeit ismét a plafon felé vezetve.- Úgy értettem, hogy szeretnék veled élni, Em. Összeköltöznél velem?- bökte ki végül a hiányzó információt, mire én kicsattanó mosollyal ugrottam fel székemből és az asztal fölött átnyúlva nyakába kapaszkodva megöleltem őt.
-Igen, igen, igen, igen, igen!- ismételgettem a szavakat, mint egy beakadt lejátszó újra és újra és még sosem éreztem ilyen boldognak magam.
És kételkedtem benne, hogy bármi is képes lenne elrontani ezt a fajta boldogságot.


Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek, hogy elolvastátok a fejezetet, hogy még mindig itt vagytok velem és, hogy írtok a részeimhez!

Imádlak titeket :)

2 megjegyzés:

  1. Sziaaa!!
    Olyan nagyon feldobtad a reggelem hogy azt el sem tudod képzelni. Imádtam a részt. Nagyon nagyon orulok annak hogy végre minden jóra fordult!!
    Azt sajnálom hogy már csak az epilogus van hátra de ha így terveztem én nem szólok bele.
    Várom hogy jelentkezz
    Puszi
    Zsofi

    VálaszTörlés
  2. Sziaaa <3
    Hát...mit is mondjak? Ismételten csodálatos volt. :)
    Itt vigyorgok mint egy elmebeteg, a többiek meg néznek hogy mi bajom. Pedig csak fan-görcsöm van. Na mindegy...
    Sajnálom, hogy már csak az epilógus van hátra, de remélem, hogy Em és Harry méltó befejezést kapnak, bár ebben biztos vagyok, hisz iszonyatosan tehetséges vagy. :)
    Nagyon várom a következő fejezetet!
    All the love M

    VálaszTörlés