13. Fejezet

2010. március 16.

Érezted már, hogy az egész világ ellened fordult? Nem lehet egykönnyen körbeírni az érzéseket, vagy a gondolatokat, amik ilyenkor végigsuhannak az emberen. De legszívesebben elordítanád magad, hogy az egész környék hallja, mennyire eleged van mindenből és mindenkiből.

Még magam sem tudom, mit kerestem itt, de az utóbbi időben egyre gyakrabban találtam magam ebben a helyzetben. Az egész testem ellenkezett, a szervezetem teljesen ellenem fordult, akárhányszor csak átléptem a szobának a küszöbét. Így próbált jelezni az agyamnak, vagy talán a szívemnek, hogy ez nincs rendjén. Már fogalmam sem volt, hogy melyik is vezérelt pontosan.

Liam ajkai lassan mozogtak szinkronban az enyéimmel, egyik kezét derekamon pihentetve, míg másikkal támaszkodott fölöttem az ágyon. Kezem arcán pihent, míg másikkal néha-néha beletúrtam hajába, minden egyes alkalommal csalódottsággal megtelve.

Csak egy csók volt, a sok közül. Mert egy csóknak nincs nagy jelentősége, nem igaz?

Ajkaim megrezegtek, ahogy felmordult a csók közben telefonom csörrenésének hallatán. Az elmúlt negyed órában már vagy ötödszörre jelzett, hogy valaki üzenetet írt.

-Azt hiszem, ideje megnéznem.- motyogtam ajkainak és egy hangos sóhaj kíséretében elhajolt tőlem, hátára fordulva.

A táskám az ágy mellett hevert a földön, ráérősen kerestem ki belőle a telefont és visszagördülve a hátamra, fejem fölé emeltem. Feloldva a zárat, nem meglepő módon Harry üzeneteivel találtam szembe magam.

Harry: nem jössz?

Harry: a többiek már itt vannak

Harry: Em…?

Harry: Louis teljesen kikészít

Harry: hol vagy?

Fejemet Liam felé fordítottam, aki már engem nézett.

-Indulnom kell.

-Oké.- suttogta, szemeim pedig ismét a kijelzőn pihentek.

Emma: negyed óra és ott vagyok

-Biztos nem akarsz jönni?- kérdeztem utoljára Liamet, miközben felültem az ágyban és visszaraktam a táskámba a telefonomat.

-Majd legközelebb.- válaszolta és ő is felült, tekintetével követve minden mozdulatomat.- Emma…- már a táska is a vállamon pihent, mikor Liam a csuklómnál fogva magához húzott. Az ágy szélén ült, lábai között álltam, kezeit derekamra csúsztatta.

-Komolyan gondoltam, amit mondtam.- ujjai dzsekim alá csúsztak és a pólón keresztül gyengéden végigsimított oldalamon.

Ujjai gyengéden masszírozták derekamat pólómon keresztül, nyelve pedig alig érezhetően végigsiklott alsó ajkamon, majd végül elmélyítette csókunkat.

Ijedten hátráltam egy lépést Liamtől, sűrűn pislogva. Egyetlen mozdulat elég volt ahhoz, hogy Harry eszembe jusson és utáltam magam ezért. Az egész világot utáltam ezért.

Torkomat megköszörülve szedtem össze magam, tekintetem találkozott Liamével, aki még mindig a válaszomra várt.

-Én…- felsóhajtva kerestem a megfelelő szavakat.- Nekem ez nem fog menni, Liam.- barna szemeibe néztem, amik csalódottan csillantak meg, de arcán egy cseppet sem látszott a meglepettség.

Valószínűleg sejthette már, mit fogok mondani – talán abban a pillanatban, ahogy elhívott randizni. Ahogy megérkeztem hozzá délután a fejemnek szegezte a kérdést, én pedig a lehető leggyorsabban félresöpörtem egy csókkal, ami egészen idáig tökéletesen elterelte a figyelmét.

-Egy próbát megért.- vont vállat, ismét kezem után nyúlva. Egy másodpercen belül megint lábai között álltam, kezével derekamon, másik kezével pedig arcomon végigsimítva. Lejjebb húzott magához és megcsókolt.

Ha nem szerettem volna mást mindennel, amim csak volt… tökéletesek lehettünk volna.

A csók után elköszöntem Liamtől, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a kellemetlen levegőt, ami megállapodott körülöttünk. Reménykedtem benne, hogy tovább élvezhetjük egymás társaságát, ki-ki a maga sajátságos oka miatt.

Szükségem volt valakire, aki eltereli a figyelmem. Arról fogalmam sem volt, hogy Liamnek mi kellett.

Húsz perccel később, Harry házának ajtajában álltam, mély lélegzetet véve. Tudtam, hogy nem leszünk kettesben és azzal is száz százalékig tisztában voltam, hogy fogalma sincs semmiről, ami a születésnapi buliján történt. Halle elment és onnantól kezdve Harry agya csak egy tátongó fekete lyuk volt.

Remegve fújtam ki a levegőt és benyitottam a házba. Még annak ellenére is, hogy kevesebb, mint fél órája még Liammel csókolóztam, éreztem Harry ajkait enyéimen.

Harmincnyolc nap telt el azóta. De ki számolja?

-Muszáj ezt itt csinálnod?!- még a nappaliba se értem, de Niall hangja már most kihallatszott, amit valószínűleg a csámcsogása követett és valaki hangosan felsóhajtott. Louis hangja mellette tisztán kivehető volt, ahogy szinte már levegővétel nélkül csak beszél.

-Egyél a konyhában, Horan! Ha Anne meglátja, hogy mindent összemorzsázol, tudod, hogy ki fog akadni!- válaszolta Anne, mintha csak egy ötévessel bajlódott volna.

A vitájuk közben lerúgtam cipőimet és felakasztottam a táskámat és a dzsekimet a fogasra. Niall egy szendviccsel a kezében sétált velem szembe, halkan morgolódva és egy falatot rágva.

-Szia Em.- morogta, mire én csak elnevettem magam. Niall elvesztve csatáját Annevel a konyhába ment, én pedig felváltva őt a nappaliba.

-Addig nem hiszem el, amíg nem látom, hogy felszállsz a gépre, Lou!- ahogy beléptem a szobába, Annere szaladt a tekintetem. Körömlakkjával mutatott Louis felé, aki sértettem pislogott vissza rá.

-Lemaradtam valamiről?- kérdeztem, tekintetük pedig felém siklott, Harryével együtt.

Louis szélesen vigyorogva nyitotta szóra száját, de bármit is akart mondani, Anne megelőzte.

-Louist felvették az NYU-ra.

Harry arcát dörzsölve sóhajtott fel, Louis szemöldökét húzogatva vigyorgott.

-Mi?- ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni.

-Köszönöm!- csattant fel Anne, kezével felém hadonászva, reakciómra utalva.- Én sem hiszem el!

-Hogy vettek fel? Hogy lesz egyáltalán pénzed rá?- özölöttek belőlem a kérdések, lábaim pedig egy tapodtat sem mozdultak a szobaajtótól.

-Nem most találtam ki, hogy oda akarok menni, Em.- nevetett fel, élvezve sokkos reakciómat.- Évek óta erre gyűjtöttem, meg minden.- vont vállat, mintha igazából nem is lenne nagy dolog.

-El fogsz költözni?- kérdeztem a legnagyobb ostobaságot.

Még szép, hogy el fog költözni, Em! Az NYU-ra fog járni és New York nem éppen a szomszédban van.

-Több, mint valószínű.- bólintott, halkan nevetve rajtam.

2010. április 4.

A függöny halkan csúszott odébb a karnison, ahogy belekapott a szél. Tekintetem egy pillanatra a nyitott ablakra tévedt, majd vissza Harryre, ahogy halkan szuszogott mellettem. Az arca még csak meg se rezzent a zajra, ami belerontott az éjszakába.

Mélyet sóhajtottam és eltűrtem arcából egy-két kunkorodó tincset, szemeim alaposan végigtanulmányoztak minden egyes vonást arcán, amik az elmúlt két évben megkeményedtek. A haja egyre hosszabb volt és nem hagytam figyelmen kívül azt se, hogy már nem hordott sapkát napközben. Valahogy mindig sikerült elrendeznie göndör tincseit, hogy ne lógjon arcába.

Hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre egyre lélegzetelállítóbban nézett ki. És ez egyáltalán nem volt fair, mert ismertem már jól és tudtam, hogy a reggeli készülődése annyiból áll, hogy felkapja a földről nadrágját és az első kezébe akadó pólót húzza fel.

-Ne bámulj, Em.- mormogta félig a párnába.- Ijesztő.- tette hozzá egy elfojtott mosoly kíséretében és lassan kinyitotta szemeit.

-Nem tudok aludni.- suttogtam, elhúzva hajától kezemet, de nyöszörgése hallatán tudtam, hogy szeretné, ha folytatnám hajának piszkálását.

Felsóhajtott és közelebb kúszott hozzám, alig pár milliméter választott el minket egymástól. Engem pedig másodpercek választottak el attól, hogy hiperventillálni kezdjek.

-Miért?- kérdezte ő is suttogva, kezét derekamra téve, amitől azonnal végigjárt a hideg és a szívem belesajdult.

Ajkaimat összeszorítva vontam vállat.

Ismét egy fáradt sóhaj csúszott ki ajkain, és felült az ágyban. Kezének helyén hideg lett a bőröm, kezem pedig rongyként esett mellém az ágyra.

-Gyere.- suttogta, az ágy szélére kúszva, majd felállt. Homlokráncolva néztem, ahogy az ajtóhoz sétál, majd nagy nehezen erőt véve magamon, utána mentem.

Csak ketten voltunk a házban, Harry édesanyja már a negyedik randevúján volt, egy számunkra még mindig névtelen férfival. Mindig későn ért haza, de a kicsattanó jókedve és sugárzó mosolya biztosított minket róla, hogy valami fantasztikus dolog van kialakulóban, még ha csak pár hónapja is ért véget első házassága.

A konyhába mentünk, ahol végre felkapcsolta a lámpát és a szekrényben kezdett el kutakodni. A pulthoz ültem, felkönyökölve rá, figyelve minden egyes mozdulatát.

-Mire készülsz?- kérdeztem kíváncsian, miután kivett két dobozt a szekrényből.

-Sss…- csitított el, válaszként csak szemeimet forgattam.

A hűtőből kivett egy doboz tejet, amitől kínomban majdhogynem felnevettem.

-Kakaót fogsz csinálni. Komolyan?- kérdeztem hangosan, merő szarkazmussal hangomban.

Hangom hallatán megugrott és szúrósan pillantott rám válla fölött.

-Mi vagyok, öt éves, hogy kakaóval kelljen elaltatnod?- kérdeztem, továbbra is gúnyosan.

-Te, Emma Hart, borzasztó vagy.- ingatta fejét és a lábost a tűzhelyre tette, beletöltve a tejet.

-Te sem vagy különb, Harry Styles.- viccelődtem és rövidesen mosolyogva felém fordult.

-Miért nem tudsz aludni?- kérdezte a pult másik oldalán állva, mindkét kezével nekitámaszkodva. Tekintete őszinte aggodalmat és kíváncsiságot mutatott, amitől a gyomrom görcsbe rándult.

-Hogy most az egyszer elmondhassam, hogy én keltettelek fel téged.- mosolyogtam.

-Em…- sóhajtott fel, kérlelve.

-Nem tudom, komolyan.- olyan érzésem volt, mintha egy milliomodszorra rántottam volna meg a vállam ma este.

Rezdületlenül szemembe nézett, amit körülbelül három másodpercig bírtam és drámaian felsóhajtva a magasba emeltem kezeimet.

-Sok minden összejött mostanában, Harry. Ennyi az egész.- felsőtestem megfeszült, ahogy visszafogtam magam még egy vállrántástól.- Liam, Louis hamarosan elköltözik, anya egyfolytában telefonál és fogalmam sincs, hogy én mit is csináljak, ha jövőre végeztünk.- hajamba túrtam, ezúttal ügyet se vetve arra, hogy is állhat a frufrum.

-Mi van Liammel?- az egész arckifejezése olyan volt, mintha csak a szavaim letöröltek volna róla minden álcát. Meglepett volt, sebzett, de hiába akartam volna tovább figyelni, a tűzhely felé fordult és hozzáadta a kakaóport és a cukrot a tejhez.

-Egy ideje…- mély lélegzetet vettem és a plafonra vezettem tekintetem. Hihetetlen, hogy pont vele kell ezt megbeszélnem. De elvégre is, ő a legjobb barátom.- Párszor elhívott… Moziba, kajázni, meg ilyenek.

-Tehát randizni.- mondta lassan, fejemet pedig felé fordítottam, ahogy meghallottam, hogy a bögrét elém rakta a pultra.

-Köszönöm.- motyogtam és kezeim közé fogtam a forró bögrét.

-És mit mondtál neki?- kérdezte, ugyanúgy a pult másik oldalán állva, mint percekkel ezelőtt.

-Kinek?- kérdeztem, egyenesen zöld szemeibe nézve.

-Liamnek.

-Hogy nem…Zayn után és…- egy pillanatra megdermedtem, ahogy továbbra is szemeibe néztem. Szinte hallottam, ahogy felsóhajtott, mikor hajába túrtam és pontosan tudtam, milyen puhák az ajkai.- És minden más után… egyszerűen csak nem megy.

Lassan, kimérten bólintott, tekintetét egy időre a pultra függesztve.

-Szerintem én Londonba megyek majd.- törte meg mély hangjával a csöndet egy idő után, a pultra könyökölve. Szemei csillogva siklottak arcomra, szája sarkában pedig ott bujkált egy apró, ábrándozó mosoly.

-Én bárhová, csak vegyenek fel.- nevettem fel halkan, lesütve szemeimet.

-Ne aggódj, Em. Az összes egyetem utánad fog kapkodni, hogy őket válaszd.- felelte, minden egyes szavával megmelengetve a szívemet.

2010. április 30.

Öt éves voltam, mikor először jártam kórházban. Csak egy apró kis vágás volt a kezemen, amit az egyik barátnőm hátsó udvarán szereztem, miközben egyre magasabbra másztam a mászókán. Három öltéssel varrták össze és még anya is rosszul lett, annyira kiabáltam. A nővérek egy üres ágyra fektették utána, miközben apa engem kivitt a folyosóra, csordogáló könnyekkel arcomon és egy új játék ígéretével.

Lényeg a lényeg, azóta se szeretem a kórházakat.

De mégis itt álltam, a kórház bejárata előtt, hevesen lüktető szívvel és reménykedve, hogy a nagyapám jól van.

Az első dolog, amit éreztem, az orrfacsaró szag volt, ahogy beléptem a kórházba. A folyosókon orvosok és ápolónők siettek a dolgukra, csak néhányan vetettek felém gyors pillantást. Nem álltam meg a recepción és a folyosón ülő betegekre sem néztem. Az egész gyomrom émelygett és egyre jobban remegtek a végtagjaim, ahogy közeledtem a szobaszám felé, amit még apa adott meg délelőtt.

Azt mondta, itt lesz ő is.

A szoba a folyosó végén volt, szerencsére apa a lehető leggyorsabban tudott neki szerezni szobát, ahol egyedül lehet. Az ajtó nyitva volt, amit kijjebb tártam és félve bekukucskáltam. Apa az ágy mellett ült, egy másodpercre sem moccanva nagyapa mellől, aki lehunyt szemekkel feküdt az ágyban.

-Hogy van?- kérdeztem halkan, mikor beléptem. Az ajtót behajtottam magam mögött, kizárva ezzel a kintről jövő hangokat.

-Nem tudom, mikor fogják hazaengedni. Az orvosok azt mondták, még kell néhány vizsgálat.- válaszolta, szemeivel nagyapa nyugodt arcát figyelve.

-Remélem minél hamarabb túlesik ezen az egészen.- mormoltam és egy pillanatra a krémszínű falakra függesztettem tekintetem, majd vissza nagyapára és leültem mellé.

-Igen, reméljük.- sóhajtotta apa.

Csendben figyeltük mindketten és egy pillanatra se moccantam mellőle. Az egész testem remegett, kezeim között pedig kézfejét fogva emlékeztem vissza minden egyes vele töltött pillanatomra.

-Kimegyek az automatához. Te kérsz valamit?- törte meg apa az örökkévalóság óta tartó csendet.

-Nem…- motyogtam, végigsimítva nagyapa kézfején.- Apa…?- fejemet felé kaptam, már az ajtóban állt. Várakozva fordult felém, arcáról tisztán leolvasható volt a fáradtság. Mióta behozták a nagyapát, mellette volt.

-Igen?

-Ugye nem lesz semmi baja?- hangom megremegett és szemeim könnybe lábadtak, ahogy végigpörgött a fejemben minden lehetséges szörnyűség, ami történhet vele.

-Minden rendben lesz, drágám.- nyugtatott meg apa.

Ajkaimat összeszorítva bólogattam, nagyapára vezetve tekintetem. Apa kiment a szobából és én egyedül maradtam, az egyetlen és utolsó nagyszülőmmel, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

Sziasztok!

Mint ahogy írtam a hozzászólásokban is, nem hiszem el, hogy egyből rájöttetek a csókra! Úgyhogy innentől kezdve tagadásban élek, és úgy teszek, mintha mindenki meglepődött volna az előző fejezet végén :D

Ha van, akit érdekel, indult FACEBOOK oldal is, bár még fogalmam sincs, hogy mit is kéne írni oda. :) Idővel majd belejövök. Gondolom.

Remélem, tetszett a rész mindenkinek és várom a lájkokat facebookon és a megjegyzéseket itt :)

Szóval, kérleeeek… írd le a véleményed! xx