14. Fejezet

2010. május 22.

Szem forgatva dőltem hátra a székemben, fejemet azonnal elfordítva, ahogy Halle mellém ült. Már percek óta csak az ő hangjától zengett a tetováló szalon.

Harry és Louis a pultnál álltak, elmélyülten szemezgetve a füzetekben lévő mintákkal. Karjaimat keresztbefontam magam előtt és tekintetemet a padlóra függesztettem.

Egy idő után teljesen elvesztem a gondolataim és a tény között, hogy egyáltalán nem rajongtam Harry ötletéért. Már vagy egy milliószor végigrágtuk magunkat a tetoválásokról való beszélgetésünkön, de hihetetlenül makacs volt. És meggondolatlan. És idegesítő.

-Mit gondolsz erről a mintáról?- Louis hangja túlharsogta a szalonban lévő beszélgetéseket, de tekintetem ugyanúgy a padlót fixírozta.- Em?!- emelte meg hangját, mire automatikusan felkaptam fejem.

-Mi az?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva, hogy a frufrum a szemembe lógott. Talán ehelyett elmehettem volna fodrászhoz is.

Szemét forgatva helyezte súlyát egyik lábáról a másikra, közben kezében tartotta az egyik könyvet, aminek a mintáit felém mutatta.

-Szerinted melyik legyen?- kérdezte, őszinte érdeklődéssel szemeiben.

Tekintetemet a mintákra vezettem, mindkét oldalon egy-egy hatalmas vázlat várt arra, hogy valaki kiválassza magának. Az első oldalon falevelek voltak, ahogy szálltak a levegőben, halvány színekkel megtöltve. Egyértelmű volt, hogy csak Louis lehet az, aki elgondolkodik egy ilyen mintán. A másik oldalon viszont egy gyönyörű, részletesen kidolgozott szarvas volt, amiről az ember nehezen tudta volna levenni a szemét.

-A leveleket Louis! Tök poén!- mondta Halle vidáman, még mielőtt megszólalhattam volna.

Jellemző.

Louis felvont szemöldökkel állt és járatta tekintetét közöttünk, amíg végre meg nem szólaltam, visszatartva egy elég látványos szemforgatást.

-A szarvast.- mosolyodtam el halványan, ahogy ismét a mintára néztem.

-Akkor a szarvas nyert.- egy kacsintással sarkon fordult Louis és a fickóhoz ment, aki türelmesen várta, hogy döntsön.

-Lazulj el, Em.- vállával lökött egyet rajtam Halle, ami minden más esetben nem zavart vagy irritált volna.

Halle esetében, még attól is kirázott a hideg, ahogy a becenevemen szólított.

-Teljesen laza vagyok.- válaszoltam unottan, megvonva vállam. Egy pillanatot se pazaroltam arra, hogy akár a szemem sarkából is ránézzek.- Csak nem értem, miért poén, ha valaki valami hülyeséget varrat magára.- nem tudtam mit tenni, szemeimet forgatva tettem hozzá.

-Emma!- Harry felé pillantottam, akinek az arcáról teljesen eltűnt a percekkel ezelőtti jókedv és izgatottság. Most csak szúrós tekintettel állta pillantásomat és fejével az ajtó felé bökött.

-Mindjárt visszajövünk…- szólt Hallenek, aki csak bólintott, én pedig már a szalonba se voltam.

Fújt a szél, a frufrum az első másodperctől kezdve a levegőben volt. Annak ellenére, hogy egyre közelebb volt a nyár, az ember könnyen hihette volna azt is, hogy ismét az ősz közeledik.

Karjaimat összefontam mellkasom előtt, az ajtó közben egy halk kattanással bezárult Harry háta mögött. A léptei halkak voltak, az utcában sűrűn jártak az autók, megmentve minket a csendtől.

-Mi bajod van?- kérdezte szinte azonnal Harry, ahogy pár lépésnyire megállt előttem.

-Nekem mi bajom van?!- kerekedtek el szemeim és halkan felnevettem.- A barátnődnek vannak problémái Harry, nem nekem.- ingattam a fejem, minden humor nélkül nevetve.

-Em…- próbálta kezét vállamra tenni, de elhúzódtam tőle, állva tekintetét. Miután látta, hogy felesleges lenne tovább próbálkoznia felsóhajtott és hajába túrt.- Nézd, tudom, hogy ez most nehéz neked…-

-Ha tudnád, nem állnánk most itt, Harry.- vágtam szavába ridegen.

-De meg kell tanulnod nem rajtunk levezetni.- vont vállat, figyelmen kívül hagyva szavaimat.

-Tudom, hogy csak az nem tetszik neked, ahogy Hallevel viselkedek.- horkantam fel, már-már szánakozva nézve rá.

-Nem, azzal van bajom, ahogy mindenkivel viselkedsz, Em!- emelte meg hangját, ismét hajába túrva. Ezzel is jelezve, hogy kezdi elveszteni a türelmét.

Ajkaimat összeszorítva álltam vele szemben, kezeim magam mellé hullottak, mintha csak rongyból lettek volna.

-Hát akkor segítek a problémádon.- fújtattam, leginkább hitetlenkedve az egész helyzet miatt.

Aztán hátat fordítottam neki és elindultam.

-Em… Em! Ne csináld már!- kiabálta utánam.

De most az egyszer, teljesen hidegen hagyott, hogy Harry maradásra próbál bírni.

2010. június 29.

Amikor még kislány voltam, elhittem a meséket, amikkel anya tömte a fejem.

Egyszer azt mondta, hogy ha egy szeretted meghal, felkerül a csillagok közé. És én hittem neki, figyelve minden este a csillagos eget, azon gondolkozva, vajon melyik lehet a soha nem látott nagymamám, vagy a dédnagyapám, akiről nagyapa órák hosszat mesélt mosollyal az arcán.

És annyi meg annyi évvel később itt ültem a csillagos ég alatt, de még egy pillantást se vetettem rá. Tudtam, hogy fölösleges. Tudtam, hogy nagyapa nem néz le rám a csillagok közül.

De azt nem tudtam, hogy mi tévő legyek.

Órák óta a hídnál ültem, átkarolva lábaimat és nem mozdultam. Nem válaszoltam a hívásaimra és az üzeneteimre. Nem gondolkoztam.

Mindig is azt hittem, hogy ha egyszer valaki, akit szeretsz, elmegy… megáll a világ. Nem történik semmi, lefagy minden körülötted és időt kapsz arra, hogy összerakd magad, mintha csak egy kirakós lennél. Szépen, lassan, ráérősen – és senki sem szólna, vagy siettetne.

De az egyedüli dolog ami lebénult, az a szívem volt.

2010. július 23.

-Csak fél órára.- Harry a szobám ajtajában állt, keresztbefont karokkal az ajtó keretének dőlve.

Szem forgatva sóhajtottam fel és az ágyam szélére ültem. Nem volt kedvem semmihez, nem akartam beülni sehova és életemben először nem voltam izgatott a születésnapomon.

Ma lettem tizenhét éves.

-Nem.- válaszoltam végül monoton hangon.

-Em…- felsóhajtva lépett a szobámba, majd az ágyamhoz sétált és leült mellém.

-Bele se kezdj, kérlek.- nyögtem fel kérlelve, de ő csak átkarolt a vállamnál fogva és halványan elmosolyodott.

-Nem ülhetsz egész életedben a szobádban, Em.- hangja gyengéd volt és megértő, de tudtuk mindketten, hogy a türelme velem szemben kezdett véges lenni.

-Csak erről a napról van szó, ne dramatizáld túl, Styles!

-Lassan egy hónapja ez megy.- örültem volna, ha nem éreztem volna a megbántottságot a hangjában.

De nem éreztem. És egyáltalán nem is voltam boldog.

-Nincs kedvem menni, Harry. Kérlek, értsd meg.- kérleltem halkan, fejemet vállának döntve.

Szorosabban húzott magához és megadóan felsóhajtott. Megkönnyebbülve hunytam le szemeimet, de a következő pillanatban eleresztett és felkelt mellőlem. Meglepve nyitottam ki szemeimet, míg ő az ajtóhoz sétált.

-Hova mész?- utáltam magam, amiért a hangom annyira kétségbeesetten csengett.

-Sehova.- pislogott rám ártatlanul és becsukta a szobám ajtaját, majd visszasétált az ágyamhoz és lefeküdt, magával húzva engem is a párnákhoz.- Születésnapod van, nem hagylak egyedül.- mondta, miután elhelyezkedtünk egymás mellett.

Egymással szembe feküdtünk, túlságosan is nagy távolságra egymástól. De nem mozdultam, vagy jeleztem neki, hogy szükségem van a közelségére.

Hagytam, hogy észrevétlenül, de eltávolodjunk egymástól. És ez csak még egy dolog volt, amiért utáltam magam – és mindent, ami körülvett.

-Fel kéne hívni Louist.- szemébe néztem, de ő csak szótlanul tanulmányozta arcomat. Szemöldökei között előkerültek az apró kis ráncok, amik az utóbbi egy hónapban megszokottak voltak az állandó aggodalmától.

-Louis még várhat.- suttogta, mintha nem egyedül lettünk volna az egész házban.

Kezét bátortalanul, de derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. Tenyerem automatikusan mellkasára tettem, ahol tisztán éreztem szívének ritmusos dobogását.

-Minden rendben lesz.- mormolta és hiába mondta már el ezt egy milliószor, tudtam, hogy nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson. Azért mondta, mert tudta, hogy így lesz. Minden erejével azon volt, hogy így legyen.

Csupán csak én ragadtam le valahol és fogalmam sem volt, hogyan lábaljak ki az érzésből, ami minden egyes nap minden átkozott percében kettéhasított.

-Fogalmad sincs róla, mennyire fontos vagy nekem, Em.- suttogta ismét, szinte a vesémig hatolva tekintetével.

A szívem azonnal gyorsabb ütemre váltott, mikor kezét elemelte derekamról, hogy helyette kisöpörhesse ujjaival kósza tincseimet arcomból. Tenyerét utána visszasimította arcomra, hüvelykujjával pedig alig érezhetően simogatta arcomat. Zöld szemei csillogtak, és egy másodpercre sem szakította meg tekintetünket.

Bárcsak emlékeznél rá, hogy megcsókoltál.

-Te is nagyon fontos vagy nekem.- mondtam végül, még akkor is, mintha több óra eltelt volna, mióta utoljára megszólalt.

Halványan elmosolyodott szavaim hallatán és közelebb húzódott hozzám. Kezemet vállára simítottam, mellkasom újra és újra az ő mellkasához ért, ahogy lélegeztem. Harry szemei pedig ajkaimat nézték.

A levegő a torkomon akadt és a szívem készült kitörni a mellkasomból, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Éreztem a kölnijének az illatát és a sampont is, amit használt. Éreztem, ahogy a levegő, amit kifúj az arcomhoz ér, felmelegítve bőrömet. Éreztem, ahogy az orra súrolja az enyémet. Hallottam, ahogy szuszog. Hallottam, ahogy a torkán akadt a levegő.

Hallottam Harry telefonjának az idegtépő csengőhangját.

Harry megrezzent a hang hallatán és azonnal elengedett és elhúzódva tőlem húzta ki zsebéből a telefont. Fújtatva nézett a kijelzőre és felült az ágyban, majd válaszolt a hívásra.

-Louis…- motyogta, egyértelműen zavartan az előbbi pillanatok hatására.

Szemeimet forgatva dőltem a hátamra, egyenesen a plafonra meredve, előre felkészülve Louis mondanivalójára.

-Mondd meg Emmának, hogy negyed órája van, hogy idetolja a seggét!- kiabálta a telefonba.

-Nem kell mondani, hallottam.- dünnyögtem.

-Nem akar menni, Louis.- mondta Harry, már most belefáradva a felesleges vitába.

Én már most tudtam, hogy vesztettünk.

-De születésnapja van!- kiabálta megint.

-Tehát ő dönti el, mit akar csinálni ma.- vitatkozott vele Harry.

-Negyed óra, Harry. Az összes barátja itt van.- válaszolta egy fokkal halkabban, de még így is tisztán hallható volt minden egyes szava.

-Jó… Megyünk!- kiabáltam, csak hogy Louis is hallja.

Harry nem várta meg a válaszát, csak kinyomta a telefont és az ágyra dobta.

Egyszerre mozdultunk – ő felém fordult, én pedig felültem. Szóra akarta nyitni a száját, de én, saját önkínzó módszereimet alkalmazva sütöttem le szemeimet és felkeltem az ágyból.

-Tomlinson pipa lesz, ha nem kapod össze magad te is.- sóhajtottam és az ajtóhoz sétáltam.

De a remény bennem volt, hogy talán nekem is lesz részem születésnapi csókban. És talán azt sem bántam volna, ha ezúttal én lennék az, aki az egészet elfelejti.

Nagyon köszönöm a kommenteket az előző fejezethez és mint mindig, a türelmeteket! :)

Kérlek, most is írjátok le a véleményeteket! :)