15. Fejezet

2010. augusztus 4.

Harry: elképzelted már az életed

Harry: Louis nélkül?

Harry: úgy értem…

Harry: az állandó csesztetése

Harry: és hangja nélkül?

Emma: minden nyomorúságos és csendes lesz

Harry: ez most szarkazmus volt?

Harry: jól éreztem?

Emma: Harry… most komolyan

Emma: csak térj a lényegre és mondd, hogy mit akarsz

Harry: azt akarom, hogy végre szálljon fel arra a hülye gépre

Emma: elvitt magával vásárolni?

Harry: három és fél órája itt vagyunk

Harry: várj… te ezt honnan tudod?

Emma: talán engem hívott magával először

Emma: és megeshet, hogy azt válaszoltam neki

Emma: hogy nem érek rá

Harry: miért mit csinálsz?

Emma: itthon vagyok, Harold

Harry: ne mááár..

Harry: nem is ez a teljes nevem

Emma: tudom

Emma: de akkor is imádom ezt mondani

Emma: Harold

Emma: tekintélyt parancsoló, nem gondolod?

Harry: semmivel sem vagy jobb Louisnál

Emma: imádsz engem

Harry: ez az egy szerencséd van csak

Emma: piszok nagy mázlista vagyok akkor, Harold

2010. augusztus 27.

Ahhoz képest, hogy a szívem a lehető leggyorsabban vert, nyugodtnak éreztem magam. Szemeimmel végigkövettem az összes felhőt a fejünk fölött, miközben Harry hasán pihentettem fejemet és megpróbáltam minden elmúlt másodperc után rendesen levegőt venni, míg ő lustán hajamat piszkálta.

A hídnál voltunk. A mi hidunknál. És mint mindig, most sem zavart minket senki.

Harryvel beszélgetni olyan volt, mintha csak egy hullámvasúton ülne az ember. Vele lenni is olyan volt, de leginkább szeretni őt – az volt az egészben a legeszelősebb.

Nézte velem a felhőket, elmondta, mire emlékeztetik őt, majd hatalmas nevetésben tört ki, mikor én is elmondtam, mi milyen az én szemszögemből. Mesélt az édesapjáról, Desről, hogy mennyire eltávolodott tőle és mesélt Anne új barátjáról, Robinról, hogy mennyire megértő és mennyire leírhatatlanul szereti már most az édesanyját. Elmondta, hogy Hallet napról napra egyre távolabb érzi magától, de közben még mindig szereti. Elmeséltük egymásnak, hogy Louis mekkora ökörségek miatt hív fel minket, csak hogy a végén elmondhassa, mennyire hiányzunk neki már most és nem gondolta volna, hogy New York ennyire távol lesz a mi kis városunktól.

És most itt feküdtünk a fűben, szótlanul – de én mégis annyi mindent elmondtam volna még neki.

Például azt, hogy pontosan két éve, ezen a napon ismertem meg őt és azóta nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Vagy, hogy mennyire hálás vagyok neki mindazért, amit az utóbbi pár hónapban tett értem és elviselt úgy, ahogy voltam.

Azt is elmondhattam volna neki, hogy még a megbénult szívemmel is szerettem őt. És egyáltalán nem láttam belőle már kiutat, de egy ideje nem is kerestem. Biztos voltam benne, hogy ritka ez a szerelem, és én annyira féltettem, annyira őriztem, hogy még neki sem mondtam el.

-Min agyalsz?- hangja hallatán megrezzentem és ránéznem se kellett ahhoz, hogy tudjam, elmosolyodott rajtam.

-Nem fontos.- fejemet kicsit oldalra fordítottam és kételkedő szemeibe néztem. Szemem sarkából láttam az apró, értelmetlen tetoválásokat kezén, amiket titokban imádtam.

-Találkoztam tegnap Liammel.- ledermedve néztem még mindig ugyanúgy rá, míg ő arcomat tanulmányozta, ismét ujjai közé simítva egy tincset hajamból.

-És…?- hangom hajszálvékony volt és legszívesebben összegömbölyödtem volna szégyenemben.

Mióta nagyapa meghalt, egyszer se kerestem Liamet és arra se vettem a fáradtságot, hogy beszéljek vele, mikor ő hívott.

-Érdeklődött felőled, mint mindig.- felsóhajtott és én fejemet az ég felé fordítottam.

Az igazat megvallva, nem tudtam mit mondani. Mert nem volt mit mondanom.

-Egyszer te leszel a férfiak legnagyobb rémálma, Em.- nevetett halkan, tekintetét éreztem arcomon. Arcomra apró mosoly költözött nevetése hallatán.

-Dehogy leszek az.- mormoltam, visszafojtva szétterülő mosolyomat.

Aztán ismét csend telepedett ránk. Bármilyen klisés is volt, hallottam, ahogy a szél belekap a fák leveleibe, amit Harry lassú szuszogása kísért. A testéből áramlott a meleg, ami engem is felmelegített és továbbra is a hajamat piszkálta.

Mindegy, hogy hol voltunk – a szobájában, egy sörtől bűzlő pubban vagy éppen itt, ahol a madár se járt… Mindenhol otthon éreztem magam, ahol vele voltam.

-Em…?- szólt halkan, hangja megremegett.

-Hm?- kérdeztem lustán, fejemet ismét felé fordítva.

-Emlékszel, mikor arról a srácról beszéltél, akibe szerelmes voltál?- kérdezte és közben homlokán apró ráncok gyűrődtek fel, ahogy felkészült mondanivalójára.

Még mindig az vagyok.

-Igen, miért?- hangom megremegett, de álltam pillantását.

-Hogy szerettél ki belőle?- kérdezte már-már kétségbeesetten, amitől megszakadt a szívem.

-Nem szerettem ki belőle…- sóhajtottam fel, mélyen zöld szemeibe nézve.- Csak elfogadtam, hogy sose fog elmúlni. És továbbléptem.- válaszoltam és egy kis részem… egy apró, reménnyel teli porcikám azon fohászkodott, hogy rajtam akarjon túlesni.

Mert az azt jelentené, hogy valamikor ő is érezte, amit én érzek.

2010. október 11.

-Csak vedd fel azt az átkozott telefont!- kiabálta apa, a lépcső aljánál állva. A feje már teljesen elvörösödött és ez egy jel volt, hogy elkezdhetnék félni.

De anya hívott és nem volt annyi pénz az egész világon, amiért hajlandó lettem volna vele beszélni.

-Nem! Nem vagyok rá kíváncsi!- üvöltöttem torkom szakadtából az emeletről.

-Emma Hart, ha most azonnal nem veszed fel-

-Nem akarok vele beszélni apa, értsd meg!- vágtam szavába.

-De ő az anyád, Emma! Hónapok óta nyaggat, hogy vegyelek rá valahogy! Másfél éve nem beszéltél vele!- a könnyek már marták a szemeimet, de nem akartam sírni.

-Nem érdekel!- szinte sikítottam, amit valószínűleg már a szomszédok is hallottak.

-Ha az anyáddal nem beszélsz, mással sem fogsz!- kiabálta, megindulva a lépcsőn.

-Rendben, nem érdekel!- kiabáltam megint és a lépcsőre dobtam a telefonomat, ami időközben abbahagyta a csörgést. Egy hangos reccsenéssel ért földet apa lába előtt a lépcsőn, de jelen pillanatban ez egy cseppet sem érdekelt.

-Engem sem fog érdekelni, ha elakarsz menni valahova! Vagy ha új telefon kell mert ezt összetörted!- megállt a lépcsőn és szinte szikrázó szemekkel nézett rám.

-Oké, mindegy. A szobámban leszek.- csattantam fel, hátat fordítva neki és a szavainak, amik ilyenkor egy hajszálnyit sem érdekeltek.

2010. október 16.

-Ne abból! Azt a csokisat add!- Niall szinte teljesen rátapadt az üvegre a pékségben, Harry arca pedig mindent megért közben.

-Ha tovább szívatsz esküszöm, hogy egy égett, megkeményedett kenyérrel foglak szétverni.- nézett Harry összeszűkült szemekkel barátunkra. Én csak csendben nevettem az asztalnál, várva, hogy kihűljön a teám.

-A vendég az első, haver! Ezt jól jegyezd meg.- mutatott Harryre Niall. Talán az utcáról még azt is hihették, hogy fenyegetőzik.

-Komolyan?- Harry mindkét kezét az égbe emelte és felém fordult, elkerekedett szemekkel, sapkája alól pedig kilógtak rendezetlen tincsei.

Hihetetlenül röhejes volt. Ezért, ma reggel már századjára, elnevettem magam.

-Nem volt jobb dolgotok ma reggel?- járatta köztem és Niall között tekintetét Harry.

Niall tettetett sértettséggel mellkasára rakta tenyerét.

-Sajnálom, hogy a lehető legjobb és legtökéletesebb reggelit akartam magunknak az elképesztő éjszakánk után. Igaz, szivi?- Niall vigyorogva fordult felém, gyorsan kacsintva egyet, Harry azonban Niall szavai hallatán teljesen ledermedt.

-M-mi?- kérdezte, ezúttal fejét kapkodva kettőnk között.

-Csak szórakozik, Harry!- nevettem fel ismételten.

Harry lehunyt szemekkel szorította össze ajkait és mély lélegzetet vett, majd a vigyorgó Niallre nézett.

-Komolyan?- kérdezte Harry monoton hangon, gyilkos tekintettel.

-Látnod kellett volna az arcodat!- nevetett fel Niall.- De semmi baj, megértem, hogy kiakadtál. Most, hogy szabad lettél és tu-

-Mi?- ezúttal én vágtam hökkent képet.

Niall ijedten fordult felém, Harry pedig csak homlokát masszírozva ingatta fejét.

-Ülj le ahhoz az átkozott asztalhoz, mindjárt hozom a kajádat.- mormogta Niallnek, aki csak gyorsan bólintva iszkolt a mellettem lévő székhez és leült.

-Szakítottatok Hallevel?- kérdeztem és hiába állt nekem háttal a pult mögött, tudtam jól, hogy hallott és lapított.

-Igen.- sóhajtott fel, továbbra se fordulva felém.

-Mikor? És miért nem szóltál?- bombáztam kérdéseimmel, továbbra sem mozdulva helyemen.

-Mert…- megint sóhajtott és végre felénk fordult, kezeivel a pultra támaszkodott.- Tényleg neked kell elmagyaráznom?- kérdezte kifakadva.

Meghökkenve, felvont szemöldökkel néztem rá.

-És persze akkor már szólnod se kell.- dőltem hátra, hosszú percek után először megmozdulva.- Teljesen érthető.- fontam keresztbe karjaimat mellkasom előtt.

-Em…- fújta ki hosszan a levegőt, állva tekintetem.

-Haver, a kajám!- csapott az asztalra Niall, és ugyanabban a pillanatban az ajtóban lógó csengő is megszólalt, jelezve, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vendégek a pékségben.

-Viselkedj!- tátogta Harry Niallnek, aki csak ártatlan arcot vágva megvonta vállát és felém fordult.

-Szabad a pálya, Em.- vigyorgott szélesen és kacsintott egyet.

Az utolsó pillanatban, de Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Még pont az utolsó pillanatban itt van az én ajándékom is számotokra :)

Nagyon köszönöm a komikat a fejezetekhez, remélem azért egyre többen veszitek rá magatokat, hogy írjatok egy-két szót!

Szóval, kérlek, írd le a véleményed! xx