20. Fejezet

2011. március 5.

Nem tudtam aludni.

De talán ez volt az első alkalom, hogy nem a fejemben kavargó, megoldatlan, vagy esetleg túlaggódott problémák miatt. Csak boldog voltam. Annyira boldog, hogy nem mertem aludni, hogy akár egyetlen másodpercet is elpazaroljak belőle.

A nap kezdett kisütni, halványan bevilágítva Harry szobáját. Az ágyban feküdtünk egymással szemben, Harry karját derekamon pihentette a takaró alatt, míg én elmélázva játszottam ujjaimmal forró bőrén vállától kócos hajáig az elmúlt pár órában. A lábaink követhetetlenül összegabalyodtak a takaró alatt az ágy végében, egy-egy apró mosolyt kiváltva belőlem, akárhányszor csak apró mozdulatokat tettünk.

Néhány elsuttogott szó és ígéret után elaludt, szorosan magához szorítva, egyáltalán nem törődve vele, hogy nem volt rajtunk egy ruhadarab se, egyedül csak a takaró borított be mindkettőnket.

Valamiért engem sem zavart, mert tudtam, hogy pont így van mellette a helyem. Hogy ruhában, vagy ruha nélkül – az már teljesen lényegtelen volt ezen a ponton.

Már vagy ezredszerre simítottam végig az egyik fecske tetoválásán, és bár vagy egy milliószor végigtanulmányoztam minden apró részletét, most is így tettem. Libabőrös lett, ahogy ujjammal lassan követtem a szárnyak vonalát, de egy apró mosollyal nyugtázva reakcióját, folytattam.

-Mhm…- Harry álmosan felnyögött, de szemei még mindig csukva voltak.- Miért nem alszol?- kérdezte végül fáradt, reggeli rekedtes hangján.

-Nem tudok.- suttogtam, annak ellenére, hogy csak a miénk volt az egész ház.

-Próbálkozz...- mormogta, még közelebb húzva magához. Mellkasunk teljesen egymáshoz feszült, tenyere hátamra csúszott, míg ő lejjebb helyezkedett a takaró alatt, hogy fejét nyakamba fúrhassa mélyen és nyűgösen dörmögve.

Felnevettem, közben minden egyes lélegzetvételét tisztán éreztem bőrömön.

-Szörnyen jókedvű vagy, ahhoz képest, hogy kettőnk közül pont te vagy az, aki mindig morog reggelente.- hangja tompa volt, köszönhetően annak, hogy ajkai egyenesen nyakamnak nyomódtak.

-Legalább megtudod milyen, ha nem hagynak aludni.- válaszoltam mosolyogva, ujjaim pedig ezúttal göndör tincseit piszkálták.

-Ha így kell felébrednem, teljesen megéri.- mormolta, mielőtt ajkai elnyújtott csókokkal hintették be nyakamon bőrömet, amitől azonnal kirázott a hideg és a szívem észveszejtő módon kalimpálni kezdett.

Kezemet végighúztam hajában, majd tarkójára csúsztattam, ajkai pedig egyre feljebb vándoroltak bőrömön, mígnem számhoz nem ért. Lassan csókolt, még talán lustán is, de ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem, mint előző este.

Kezét hátamról visszahúzta derekamra, alig érezhetően erősebben megszorítva bőrömet, amitől belenevettem csókunkba.

-Ne nevess... Épp próbállak elcsábítani.- húzódott el mosolyogva, szemeit most először nyitva ki, mióta felkelt.

A megszokottnál jobban csillogtak, azonnal elállítva lélegzetem.

-Elcsábítani?- kérdeztem szélesen mosolyogva.

Válaszként csak aprót hümmögött, ismét megnyomva derekamat, amitől megugrottam.

-Ha ezt tovább folytatod, sosem fog sikerülni.- kuncogtam.

-És ha ezt csinálom?- mormolta, ismét megcsókolva nyakamat, amitől libabőrös lett mindenem.

-Talán...- hümmögtem válaszként, jólesően lehunyva szemeimet.

Hátamra fordított, kezével megtámasztva magát fejem mellett a párnán, fölém emelkedve.

-És ha ezt...?- mormolta ismét, ajkaival egyre lejjebb haladva kulcscsontom felé, közben kezével is egyre lejjebb haladt a takaró alatt.

Most már száz százalékig biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem bánja, hogy ruha nélkül aludtunk el.

-Meztelenül fekszek alattad Harry... Ha ez nem mutatja, hogy elcsábítottál...- hirtelen megcsókolt, belém fojtva a szót, teljesen fölém emelkedve, már mindkét kezével támaszkodva fejem mellett kétoldalt.

-Ez esetben...-  dörmögte ajkaimnak, lábaim közé helyezve magát.

És tovább csókolt, egy idegőrlően lassú mozdulattal kísérve, amitől hangosan felsóhajtottam és csak arra tudtam gondolni, hogy talán mégis elaludtam és ez az egész egy álom.

Amiből sosem akarok felébredni.

***

Az egész napot henyéléssel töltöttük, kivéve azt a pár órát, amit a konyhában ügyködve szórakoztunk el. A szendvics, amit Harry csinált ehetetlen lett, és a majonéz nagyobb tartalma az arcomon és a Harrytől kölcsönvett pólómon landolt, miután hangoztattam nemtetszésemet.

És ismét itt feküdtünk Harry ágyában, mindenről beszélgetve, ami csak átfutott az agyunkon - de nem mintha ez szokatlan lett volna. De mikor váratlanul egy-egy csókkal lepett meg néhány kósza gondolat között, egyre mélyebbre rántott magával.

-Mit fog csinálni Emma Hart öt év múlva?- kérdezte féloldalasan mosolyogva.

A hasán feküdt, fejünk az ágy végénél volt, egymás felé fordítva. Kezei mindig piszkálták vagy a hajam, vagy a hátam, vagy nevetést váltva ki belőlem bökdöste az oldalam.

-Kérlek, ne kezd megint.- nyögtem fel, de mosolyom levakarhatatlanul ott volt még mindig arcomon. Fejemet egy pillanatra a takaróba nyomtam, majd visszanéztem rá.

Csak vigyorgott és zavarba ejtően vizslatta minden mozdulatomat és arckifejezésemet.

-Mi az?- kérdeztem bizonytalanul, szemeimet ajkai és szemei között járatva.

-Emlékszel, mikor először találkoztunk?- kérdezte, egy pillanatra sem szakítva meg pillantásunkat.

-Persze, hogy emlékszem, Harry.- válaszoltam azonnal.

Hogy is felejthetném el.

-Már akkor éreztem, hogy te valami egészen más vagy.- mondta, láthatóan elkalandozva, de ugyanúgy arcomat figyelte.

Orromat felhúzva grimaszoltam szavai hallatán.

-És aztán megkérdezted, hogy van e esélyed Amynél...

-Akkora idióta vagyok...- mormolta komolyan, kisöpörve homlokomból frufrumat.

-Ehhez kétség sem fér.- szorítottam össze ajkaimat, megpróbálva leolvasni bármit is arcáról.

-Túl régóta szeretlek ahhoz, hogy visszatudjak emlékezni rá, valójában mikor is történt meg.- mondta teljesen váratlanul, szavai még a szívemet is leállították hosszasabb  időre.

Megkövülten feküdtem vele szemben, megpróbálva feldolgozni a szavakat, amiket azt hittem sose fogok hallani tőle, legfőképp nem így.

-Szeretsz?- suttogtam hitetlenkedve a lehető legidiótább dolgot, ami elsőre bevillant az agyamban.

-Mhm... Annyira szeretlek, Em...- mormolta, közelebb kúszva hozzám. Tenyerét arcomra simította, ajkai pedig gyengéden enyémekhez értek.

-Hát, akkor nagy szerencséd van.- húzódtam el tőle, mosolyogva. Ajkaim súrolták övéit, ahogy beszéltem, szemeit pedig lassan nyitotta ki.

-Miért?- kérdezte, tükrözve mosolyomat, közben kezét ismét hátamra téve.

-Mert én is szeretlek.- suttogtam és ezúttal én csókoltam meg.

Ahogy lehunytam szemeimet, éreztem, hogy a láthatatlan súly, ami évek óta nyomott és egyben egyre jobban húzott magával megszűnt. A helyébe mérhetetlen boldogságot eresztve, amitől még a gyomrom is összerándult és képtelen voltam rendszerezetten lélegezni.

Bármerre néztem, csak Harryt láttam, bármit hallottam, az ő hangja jutott egyből eszembe és a gondolataim képtelenek voltak elszakadni akár egyetlen szavától is, amit valaha is mondott nekem. Mélyen voltam, annyira mélyen, hogy hiábavaló lett volna akár egyetlen másodpercet is arra pazarolni, hogy bármiféle kiutat keressek, mióta csak eszeveszetten csillogó szemeibe néztem.

Ő volt mindenem és ebben a percben engedtem meg neki, hogy ezt bármikor elvehesse tőlem, vagy örökre nekem adja.

De most az egyszer, nem érdekeltek a kockázatok.

Mert annyi év után, annyi reménytelen és álmatlan éjszaka után, végre hazaértem. És őrült lettem volna akár egy lépést is tenni innen.

Sajnálom, ha bárki is kevesli a fejezet hosszúságát, de elég nagy bajban vagyok felosztás ügyileg, ugyanis a 19.-20.-21. fejezeteket eredetileg egy fejezetnek terveztem.

De remélem azért így is olvasható és élvezhető a kis burok, amit Harry és Emma maguk köré varázsoltak. :)

Nagyon köszönöm a hozzászólásaitokat, imádlak titeket, de ezt már nagyon jól tudjátok! xx