21. Fejezet

2011. március 6.

Halkan dúdoltam, közben lassan pengettem a gitárt.

A lépcső tetején ültem, hátammal a falnak dőlve, míg Harry velem szemben ült, hátával a lépcső korlátjának támaszkodva.

Hosszú ideje csak engem nézett, egyetlen hang nélkül, intenzíven figyelve minden mozdulatomat és követve minden dallamát dudorászásomnak.

-Miért nem írsz dalokat?- kérdezte halkan, mintha csak attól félt volna, hogy belerondít abba, amit éppen játszok.

Meglepve pislogtam vissza rá, kezeim lefagytak a mozdulat közben és hitetlenkedve elnevettem magam. Fejemet ingatva magam mellé raktam a gitárt.

-Most miért nevetsz? Ne hagyd abba.- ráncolta homlokát, és megfogta kezem, de ahelyett, hogy megvárta volna, hogy felvegyem megint a gitárt, maga felé húzott, míg nem az ölébe nem helyezkedtem.

Kezeim vállain pihentek, míg ő a derekamnál fogva szorított magához gyengéden. Ujjai apró köröket rajzoltak a póló alatt, amit pár órája felkaptam a szekrényéből.

Egész hétvégén csak a házban voltunk, leginkább a takaró alatt, egymásba gabalyodva, vagy halkan beszélgetve, mintha egy évnyi külön töltött időt próbáltunk volna bepótolni.

Valójában pedig csak az érzéseinket eltitkolt idő volt az, amit annyira elpazaroltnak hittünk.

-Nem gondoltam volna, de tehetséges vagy.- mosolygott, szemeimbe nézve.

-Oh, igazán kedves vagy.- válaszoltam szarkasztikusan, orromat felhúzva.

-Komolyan… Van Londonban egy iskola… megpróbálhatnád.- vonta meg vállát és lesütötte szemeit, alsó ajkán végighúzva nyelvét.

-Áh, szóval Londonban…- mondtam szórakozottan, széles mosollyal arcomon. Szemöldökeimet felhúzva figyeltem, ahogy halkan felnevet és aprót bólint, ismét szemeimbe nézve.

-Igen, Londonban.

-És ennek semmi köze ahhoz, hogy nem akarsz nélkülem Londonba költözni…- a mosolyom levakarhatatlan volt arcomon.

Szemeit forgatva mosolyodott el, míg én kezeimet arcára tettem, gyengéden és lassan cirógatva bőrét.

-Egyáltalán nincs.- motyogta, fejét kissé oldalra billentve, majd lehunyva szemeit élvezte, ahogy arcán simogattam.

-Mhm…- hümmögtem, előrébb hajolva, egyetlen apró és rövid csókot adva ajkaira.

Ez az egy, kis csók elég volt ahhoz, hogy komplett szívrohamot okozzak saját magamnak.

-De nem merek belegondolni se, milyen lenne, ha más városban laknánk… messze egymástól.- egyenesen szemeimbe nézett, kezeivel hátamat és derekamat simogatva még mindig az egyszerű, elcsent póló alatt.

-Nem lennénk olyan messze…- tiltakoztam erőtlenül, miközben még a szívem is belesajdult a gondolatba.

-Em…- felsóhajtott és homlokát enyémnek döntötte, lehunyva szemeit.

Kezeimet hajába csúsztattam, félresöpörve göndör tincseit, amik szanaszét álltak, köszönhetően az egész napos henyélésünknek.

-Szeretlek, Em…- mormolta ajkaimnak, apró csókokkal pecsételve meg szavait.

-Én is szeretlek.- suttogtam vissza, kezeimmel körbekulcsolva nyakát, Harry pedig elmélyítette csókunkat.

Kezeit combjaimra csúsztatta, gyengéden belemarkolva bőrömbe, amitől egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat. A csókunk töretlen volt azonban, mintha csak így kaptunk volna levegőt, mintha más megoldás nem lett volna arra, hogy életben maradjunk.

És talán így is volt.

Halkan felnevettem, mikor éreztem, hogy combjaimat fogva kel fel óvatosan a földről, majd mikor már két lábon és stabilan állt, lábaimat összekulcsoltam dereka körül, tenyerei így ismét szabad úton fedezhettek fel újra és újra minden egyes vonást a testemen.

Egyik kezemmel a hajába túrtam tarkójánál, míg másikkal erősen kapaszkodtam vállába. Hangosan felmordult, mikor meghúztam haját és léptei érezhetően gyorsabban vezettek minket a hálószobája felé.

Az egész testem bizsergett minden egyes érintésétől és a gyomrom összerándult az izgalomtól, mikor lábával kijjebb nyitotta szobájának ajtaját. Pár másodperccel később a puha matracra zuhantam Harryvel együtt, ajkaival végigjárva nyakamat, ismerve már jól azokat a részeket minden egyes porcikámon, amitől a falra tudnék mászni.

És elvesztünk egymásban, már vagy ezredszerre ezen a hétvégén.

***

Már sötét volt, mikor felébredtem.

A takarót a nyakamig felhúztam, teljesen belesüppedve a matracba, jólesően visszacsukva szemeimet. Hátamra fordultam és kezemet magam mellé téve kerestem Harry erős mellkasát, de legnagyobb meglepettségemre, egyedül feküdtem az ágyban.

Mélyet sóhajtva nyitottam ki szemeimet, ezúttal a plafonra bámulva, majd lassacskán felülve az ágyban, gondosan magamhoz szorítottam a takarót.

Az ajtó résnyire nyitva volt, Harry hangja alig hallhatóan szűrődött be a szobába.

Homlokráncolva húztam fel térdeimet mellkasomhoz, könyökömmel megtámaszkodva jobb térdemen.

Talán Anne és Robin hamarabb hazajöttek?

Az arcom azonnal elvörösödött, belegondolva a lehetőségbe, hogy benyitottak a szobába, míg Harryvel békésen aludtunk teljesen egymásba gabalyodva, egyetlen ruhadarab nélkül a takaró alatt.

-Halle…nem…- szemeim elkerekedtek a név hallatán és még a vér is megfagyott az ereimben. Harry halkan káromkodott valahol az ajtó túloldalán, és ekkor vált világossá, hogy telefonált.

Hallevel.

-Igen, tudom… Sajnálom, tudom… Tudom, hogy szólnom kellett volna.- beszélt vele továbbra is, a szoba pedig hirtelen forogni kezdett körülöttem, ahogy Harry hangját hallgattam.- Holnap? Oké… Igen… Én is téged… Szia.- és aztán csönd lett, miután Harry hangosan felsóhajtott.

Én is téged… Vajon mit mondhatott Harrynek, amire ezt válaszolta? A gyomrom hatalmasat bukfencezett a lehetséges variációk gondolatára és egész testemben remegni kezdtem.

Mielőtt még mélyebben belegondolhattam volna a félig hallott párbeszédbe, Harry az ajtóban állt, meglepve pillantva rám a sötétben, kezében mobiljával.

-Hello hétalvó.- meglepett arckifejezését felváltotta halvány mosolya és az ágyhoz sétált.

A mobilt az éjjeliszekrényre tette és velem szembe ült az ágy közepére, míg én hevesen zakatoló szívvel követtem minden mozdulatát.

Tenyerét arcomra simította, hüvelykujjával gyengéden simítva végig bőrömön, míg zöld szemei csillogva vájták bele magukat enyéimbe. Közelebb hajolt, tekintetét ajkaimra vezetve, de reflexszerűen húzódtam el csókjától, keze pedig ölébe zuhant arcomról.

-Em…- tekintetemet kutatva próbálta megérteni, miért is húzódtam el tőle.

-Kivel beszéltél…?- kérdeztem, hangom megremegett és rekedtes volt a torkomban keletkezett, fojtogató gombóctól.

Ajkait összeszorítva állta pillantásomat, a kétségbeesettség egy szempillantás alatt végigsuhant arcán és idegesen hajába túrt.

-Harry…- erősködtem, még szorosabban fogva magamhoz a takarót, átkozva magam, amiért nem öltöztem fel egyből, ahogy felébredtem.

-Em…- kérlelve pislogott felém, megpróbálva megfogni kezem, de ismét elhúzódtam tőle, a szívem pedig másodpercről-másodpercre egyre jobban sajgott, amiért nem válaszolt.

-Miért nem válaszolsz?- kérdeztem megtörve, ezúttal én néztem mélyen szemeibe, kutatva valamilyen válasz után, amitől biztosan összeroppanok.- Halle volt az, igaz?- kérdeztem, bár már tudtam a választ.

-Em…- motyogta nevemet kérlelve, még jobban összetörve engem, hogy képtelen volt a nevemen kívül mást mondani.

-Miért nem mondasz semmit, Harry?!!- emeltem meg hangom kétségbeesetten, érezve, hogy könnyek kezdték szúrni szemeimet.

Ismét hajába túrt, ezúttal erősen megmarkolva göndör tincsit, majd mély lélegzetet vett, amit nem sokkal később hangosan ki is fújt. Teljesen kétségbeesett volt, míg én percről-percre egyre reménytelenebbül éreztem magam.

-Én…- habogta, de egyszerűen képtelen volt ennél többet kinyögni, borzasztóan megnyújtva ezzel a másodperceket, amiket egymással szemben ülve töltöttünk.

-Én csak veled akarok lenni, Em… kérlek, ezt jól jegyezd meg, de… de Halle…- szemei enyéim között cikáztak, szavait hadarva mondta.

-De mi?!- kérdeztem, egész testemben remegve, félve bármilyen választól, amit adhat.

Mert tudtam előre a választ.

-A francba, Em, amikor te és Greg összekerültetek én… én nem tudtam, mit csináljak, érted?!- próbálta megfogni kezem, de ezúttal a takaróval együtt kimásztam az ágyból, felszedve ruháimat a földről és a székről.

-Ne próbálj úgy tenni, mintha miattam lenne!- emeltem meg hangomat és ha nem fogtam volna a ruháimat és szorítottam volna magamhoz a takarót, már rég a hajamat téptem volna.

Mély lélegzetet véve indultam ki a szobából, de Harry elém állt és karjaimnál fogva állított meg.

-Em, kérlek, ne menj el!- kérlelt kétségbeesetten, de karjaimat kihúztam szorításából és kerülve pillantását sétáltam ki az ajtón.- Em! Emma…!- de Harry ugyanúgy követett, végig a folyosón és le a lépcsőn, nevemet mondogatva és könyörögve, hogy ne hagyjam egyedül.

-Hogy tehetted ezt velünk?!- fordultam felé a lépcső előtt állva, míg ő a második lépcsőfokon állt, könnyektől csillogó szemekkel, amiknek sosem sikerült kicsordulniuk.- Hogyan titkolhattál bármit is ennyi ideig a hátam mögött és hogy, mégis hogy juthatott eszedbe, hogy bármi jó is ki fog sülni ebből?!!- kiabáltam, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy esetleg kihallatszik minden egyes szavam az utcára.

-Annyira szeretlek Em, és egyszerűen nem gondoltam senkire, csak rád és nem ér-

-Ha annyira szeretnél, vártál volna pár napot, hogy szakíthass vele. Ha annyira szeretnél, elmondtad volna, már réges-rég, hogy Halle megint veled van és ha…- nem tudtam befejezni feltörő zokogásomtól, amit a legrosszabb időben nem tudtam tovább türtőztetni.

-Nem akkor beszéltél volna vele, amikor az ágyadban alszok és fogalmam sincs semmiről, Harry!- teljesen ledermedve állt még mindig a lépcsőn, míg én apránként összetörtem a szeme láttára.

-Em, kérlek maradj és beszéljük meg!- kérlelt halkan, megint tanácstalanul hajába túrva, míg én csendben tűrtem könnyeimet, amik megállás nélkül folytak végig arcomon.

-Nem akarok veled beszélni.- suttogtam megtörve, mellkasomhoz szorítva ruháimat, takarómmal együtt, ami még mindig eltakarta egész testem.

Meg sem várva, hogy válaszol e, a földszinti fürdőbe siettem, bezárva magam mögött az ajtót, aminek utána hátammal nekidőltem, kiengedve magamból egy újabb zokogó hangot. Ruháimat elengedtem, egyedül csak a takarót szorongattam még mindig mellkasom előtt, gyűröttre markolva az anyagot.

Annyi érzés kavargott egyszerre bennem, hogy képtelen voltam elviselni a fájdalmat, ami pillanatról-pillanatra csak nőtt bennem, még jobban megkeserítve magát a létezésemet. Fogalmam sem volt, hogy hagyhatnám abba a sírást. Így csak egy dolgot tehettem.

Sírtam és csak sírtam és addig sírtam, míg nem égett az egész testem és sajdult bele minden egyes istenverte dobbanásba a szívem. Nem tudom, mennyi időbe telt, mire rávettem magam, hogy megszabaduljak a takarótól, amiből Harry kölnije és az én tusfürdőm illata áramlott. Nem tudtam azt sem, hogy nálam volt e minden, de abban biztos voltam, hogy nem megyek többet vissza a szobájába.

A lehető leghalkabban nyitottam ki a fürdő ajtaját, teljesen hiába, mert Harry a falnak dőlve ült a földön az ajtóval szemben. Szemei azonnal elkerekedtek, ahogy meglátott és felpattant a földről, ujjait enyéim közé kulcsolva. Egyetlen gyenge másodpercig hagytam, hogy bőre még jobban felizzítsa enyémet, de a mellkasomat szétfeszítő fájdalom ennél az egy másodpercnél nem engedett többet.

-Em, kérlek…- suttogta, tenyerét arcomra simítva.

Zöld szemei kérlelve mélyedtek pillantásomba, de a mérhetetlen csalódottság, amit okozott bennem, ezúttal nem engedett a csábításnak.

-Két nap, Harry.- motyogtam keserűen, kiélvezve érintését, amíg még tart.- Ennyi ideig bírtuk együtt.

-Nem… nem. Még nincs vége. Ne hagyj itt Em, kérlek…- mormolta, ezúttal másik kezét is arcomra téve, lejjebb hajolva, hogy szemtől szembe lehessünk egymással.

-Hazudtál nekem.- suttogtam remegő hangon, lehunyva szemeimet, ahogy homlokát enyémnek döntötte. Lélegzete még jobban felmelegítette bőrömet, de ugyanakkor átjárt tőle a hideg, viszont annyi idő után, most először azt kívántam, bár ne történt volna meg.

-Bocsáss meg, kérlek… kérlek…- válaszolta ugyanúgy, apró csókokat hintve ajkaimra, amik tűzként perzseltek.

Csuklóinál fogva húztam el kezeit arcomról és erőtlenül ingattam fejem, halkan szipogva. Nem tudtam többet a szemébe nézni, mert ha megtettem volna, azonnal összeroppantam volna és képtelen lettem volna kisétálni az ajtón.

Nem nyúlt többet utánam és nem is szólalt meg többet, egyszerűen csak hagyta, hogy elsétáljak.

És talán ez volt életünk legnagyobb hibája.