22. Fejezet

2011. március 7.

Harry: kérlek, Em...

Harry: vedd fel a telefont

2011. március 8.

Harry: lassan három órája itt állok a házatok előtt 

Harry: az édesapád azt mondta, nem vagy otthon

Harry: de tudom, hogy csak azért mondta

Harry: mert nem akarsz látni

Harry: kérlek válaszolj

Harry: azt sem bánom, ha kiabálsz

Harry: vagy ha csak elküldesz

Harry: de beszélj velem, Em

Harry: annyira sajnálom 

2011. március 9. 

Harry: szeretlek, Emma

Harry: és belepusztulok abba, hogy nem láthatlak

Harry: és nem beszélhetek veled

Harry: sosem akartam ezt

Harry: sose akartalak megbántani

Harry: szörnyen hiányzol, Em.. 

2011. március 10.   

Harry: láttalak ma

Harry: a pékség előtt elsétálni

Harry: és tudom, hogy te is láttál

Harry: és direkt nem fordultál felém, amikor szóltam

Harry: kérlek, ne csináld ezt

Harry: te vagy a legjobb barátom, Em

Harry: nem tudom, mitévő legyek nélküled

Harry: kérlek bocsáss meg 

2011. március 11.   

Emma: ha most ott ülnék melletted

Emma: már előre mosolyognál azon, amit mondani készülök neked

Emma: és részben utálom magam, amiért már ennyire jól ismerlek

Emma: és, hogy mennyire szórakoztat téged minden

Emma: klisés megnyilvánulásom..     

Harry: Em...

Emma: de összetörted a szívem, Harry

Emma: ahogy neked adtam

Emma: te darabokra törted

Harry: annyira sajnálom, Em..

Harry: kérlek... szeretlek..

Emma: ne nehezítsd ennél is jobban a dolgokat..

Emma: kérlek, ne keress többet.

2011. április 20.     

Hogyan gyógyítsunk meg egy összetört szívet?

Én erre nagyon is jól tudom a választ: sehogy.

Nem számít, hogy mennyire nyomorultan érzed magad, vagy hogy képtelen vagy még a házból is kilépni, mert annyira sírsz.

Az összetört szívre nincs gyógyír, és aki azt állítja, hogy van, még sosem élte át azt a kínt, amit egy összetört szív okozhat.

Nem lehet semmihez sem hasonlítani.

Nem lehet sehogy sem elmagyarázni.

Egyszerűen csak érzed, ott van veled minden reggel, végigkísér egész nap és éjszaka még aludni sem hagy. Képtelen vagy mellette gondolkozni, enni, inni, vagy akármit is csinálni, amit előtte szerettél.

Csak létezel. És ennél borzasztóbb dolog nem is történhet veled.

Mert nem akarsz élni. Nem akarsz lélegezni. Csak hogy végre megszabadulhass attól a feszítően üres érzéstől az egész testedben.

De, ha elég szerencsés vagy, idővel elviselhető lesz. Nem szabadulsz meg tőle, de egy idő után már talán elmosolyodsz korán reggel, ha napsütésre ébredsz, vagy elkezded végre értékelni azokat az apró dolgokat, amik napközben történnek veled.

Éjszaka vergődni fogsz, mert ha lehunyod a szemed, csak az ő zöld szemei fognak visszanézni rád...  de végre elalszol és napról-napra egyre jobban leszel.

Mert ennek így kell történnie, hogy ha legközelebb meghallod a hangját, vagy látod a mosolyát, vagy netalántán olyan helyre kerülsz, amiről azonnal ő jut az eszedbe... azonnal visszazuhanhass a legmélyére, csak hogy mindent a legelejéről kezdhess.

És ennek a körforgásnak addig nem lesz vége, mígnem már csak egy apróbb szívdobbanás fogja jelezni, hogy valaki, aki egykor szörnyen fontos volt neked, valójában még mindig az életed része.

Csak megtanultál nélküle élni.

2011. június 15.   

-Akkor sem hiszem el, hogy London helyett Manchestert választottad.

Anne hason feküdt az ágyamon, ujjaival töretlenül telefonját nyomkodva, amit a feje előtt tartott. Én a földön ültem, hátammal az ágy végének támaszkodva, figyelve a legújabb részt az egyik sorozatból, amit mostanában unaloműzőként néztem.

-Több értelme van, mint megkockáztatni a zenével bármit is.- vontam vállat, térdeimet felhúzva mellkasomhoz, majd kezeimmel körbeöleltem lábaimat.

Anne felsóhajtott és éreztem, ahogy mocorogni kezdett az ágyon, míg tekintete szinte lyukat vájt arcomon.

-Ha ebben a kis városban sikerült hónapokig elkerülnöd, ugye tudod, hogy Londonban se futottál volna vele össze?- kérdésétől egész testem megfeszült, köszöntve a már jól ismert érzést, ami végigjárt rajtam, akárhányszor csak eszembe jutott Harry.

Annyira hiányzott.

-Sosem tudhatod.- motyogtam, megpróbálva úgy tenni, mintha hidegen hagyott volna pusztán csak a gondolata is Harrynek.

De mindketten tudtuk jól, hogy sosem leszek túl rajta.

-Egyébként…- sóhajtott fel, hangja egy pillanat alatt izgatottra váltott.- Találtam egy lakást. Nézd! Nézd!- kezei lelógtak mellettem az ágyról, telefonját arcomba dugva.

Háromszobás lakás volt, pontosan akkora konyhával, ami elegendő kettőnknek. A képen minden fekete vagy fehér volt, amitől én nyomban rosszul lettem volna, főleg, ha egy napnál tovább kéne így ott laknom.

-Tudom, mire gondolsz. Majd átfestjük. Talán még hirdetést is adhatnánk fel, még egy lakóra. Elalhatna a nappaliban, nem gondolod?- hadarta izgatottan, végiglapozva telefonján újra és újra a képeket a lakásról.

Tényleg megtörténik? Tényleg lakást keresünk, ahova még szeptember előtt beköltözünk?

Alsó ajkamat harapdálva erőltettem egy mosolyt az arcomra, gondolatok ezreivel fejemben, amiket legszívesebben csak Harryvel osztottam volna meg.

2011. július 4.      

Egy fáradt sóhaj kíséretében zártam be a pékség hátsó ajtaját, homlokomból kisöpörve lenőtt frufrumat. Már hetek óta készültem levágattatni, de az a gúnyos hang a fejemben mindig lebeszélt róla, akárhányszor csak a tükörbe néztem.

Ideje továbblépni, Em. Csak miatta nem szabadultál meg ettől a hajtól, mert ez volt az első dolog, amit megdicsért rajtad.

Számat harapdálva fogtam össze hajam, ügyelve rá, hogy egyetlen kósza tincs se maradjon ki.

Évek óta nem volt ekkora hőség.

Hangos nevetés hallatszott mögülem, amely túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Szemeim elkerekedtek, amint megfordultam és résnyire szétnyílt ajkakkal bámultam vissza rá, míg ő hasát fogva nevetett.

-Sajnálom… sajnálom…- mélyeket lélegzett és előre dőlt, továbbra is hasába kapaszkodva. Kék szemei csak egy csíkban látszottak, haja pedig teljesen máshogy állt, mint régebben.

A személyisége viszont egy cseppet sem változott, nem mintha számítottam volna rá.

-De annyira röhejes vagy ezzel a hajjal.- nevetett, egy szemforgatást váltva ki belőlem. Karjaimat összekulcsoltam mellkasom előtt, de mosolyomat képtelen voltam visszafogni.

-Tudod, azt hittem, hogy talán majd még meg is ölellek, ha végre hazajössz… De felejtsd el, Louis.- mondtam tettetett és részben igazi sértettséggel, ami egy cseppet sem hatotta meg.

Még a levegőt is kiszorította belőlem, mikor megölelt, körülbelül két másodperccel a monológom után.

-Mikor értél haza? És miért nem szóltál, hogy hazajössz egyáltalán?- bombáztam kérdéseimmel, ahogy elhúzódott tőlem, kezeit farmerzsebébe dugva.

-Már egy kis meglepetést sem csinálhat az ember anélkül, hogy te ne akadnál ki.- nevetett, fejét ingatva, közben elindultunk.

-Beakarsz ülni valahova?- kérdeztem gyorsan, tagadhatatlanul feldobódva Louis társaságától.

-Nem, ma sörözni megyünk a srácokkal, de holnap beugrok hozzád a pékségbe és megbeszéljük, mi legyen.- szemeit bocsánatkérően villantotta felém, míg befordultunk az egyik utcán.- De még van időm, hogy hazakísérjelek.- szélesen mosolygott, amit azonnal viszonoztam is.

Azonban átláttam mosolyán és egy sóhaj kíséretében adtam meg magam kíváncsiságának, amit nehézkesen, de magába fojtott.

-Gyerünk, Louis. Kérdezz…

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, fejét egy pillanatra a kék ég felé fordítva.

-Beszéltél vele?

-Nem, négy hónapja nem.- szorítottam össze ajkaimat és előre meredtem.

-Maga alatt van, Em…- szemem sarkából láttam, hogy sajnálkozva néz rám.

Nem válaszoltam semmit, továbbra is kerülve Louis tekintetét.

-Nála leszek pár napot Londonban, mielőtt vissza megyek New Yorkba.- törte meg a csöndet végül Louis.

-Hát, remélem jól fogjátok érezni magatokat.- mondtam nehezen, küszködve a szavakkal.

-Tudod, senki sem gondolta, hogy ez lesz…- sóhajtott fel.

-Tudom… én sem.- motyogtam, egy rövid pillanatra Louisra nézve, aki komolyan figyelte arcomat.

-És most mi lesz?- kérdezte óvatosan.

-Manchesterbe költözünk Annevel a jövő hónapban…- mosolyodtam el, annak ellenére, hogy még mindig Harry lepte el a gondolataimat.

-Nem erre gondoltam.- nevetett halkan, aprón meglökve vállamat sajátjával.

-Megkértem, hogy ne keressen többet… és eddig így is tett.- vontam vállat, mire Louis megforgatta szemeit.

-Akkora bolondok vagytok mindketten…- ingatta fejét jobbra-balra.

-Inkább mesélj te!- tereltem el a témát inkább, széles mosolyra váltva.- Találkoztál esetleg valakivel…?- kérdeztem sejtelmesen, mire Louis hitetlenkedő nézéssel felnevetett.

Tudtam nagyon jól, hogy hónapok óta randizik egy Eleanor nevű lánnyal. Niall nem igazán tudta magában tartani ezt a bizalmas információt.

-Nem…- rázta fejét hevesen.

-Szóval, Eleanor a neve…- vontam fel szemöldököm, figyelmen kívül hagyva tagadását.

-Esküszöm, hogy kinyírom Niallt…- nevetett, belőlem is kiváltva egy kisebb kuncogást.

De végül beadta a derekát, és másfél órán keresztül csak mesélt, miután a házunkhoz értünk… és bár majd megölt a kíváncsiság, egyetlen kérdést sem tettem fel Harryről, vagy arról, hogy mikről szoktak beszélni, vagy hogy mit fognak csinálni Londonban.

És azt hiszem, ez már kisebb haladás volt. Apró, észrevétlen lépés, amihez valójában minden erőmre szükségem volt.

Köszönöm a hozzászólásokat!

Mondtam már, hogy mennyire imádlak titeket, ugye? :):)

Ui.: egy részét wattpadon írtam, és bárhogy szerkesztgetem, nem akar engedelmeskedni a szöveg, szóval elnézést kérek tőletek bármilyen kinézeti és formázási hibáért!