29. Fejezet

2013. július 10.

néha azokért az érzésekért utáljuk önmagunkat,

amiket figyelmen kívül hagyunk.

talán pont ez a probléma,

hogy nem hallgatunk magunkra,

míg már túl késő nem lesz.

Halkan hümmögve lapoztam egyet a könyvben, amit közel egy órája bújtam már. A könyvben, amit minden szabad percemben a kezemben szorongattam és minden egyes szava egyenesen a szívembe vájta magát, mintha egy tőr lett volna, ami minden újabb oldal után még mélyebbre hatolt a mellkasomban.

és volt valami

mélységesen ismerős benne,

mintha a lelkem már találkozott volna az övével

több évvel ezelőtt és a

kezeim megérintették volna bőrét

mielőtt ujjaim megízlelhették testét.

Talán mind közül ez volt a kedvencem, mert egy lényegtelen rész a szívem mélyén azt súgta, hogy ezt rólad írta, rád gondolt, mikor megírta ezeket a sorokat! De már így is túlságosan beleszerettem minden szavába, így egyáltalán nem hiányzott, hogy hallgassak magamra és olyan dolgokat képzeljek bele az egészbe, ami valójában nem is igaz.

Ezért inkább csak tovább lapoztam, míg egyre sötétebb nem lett az üres hotelszobában és Harryre gondoltam, ahogy az asztalánál ülve – ugyanúgy az éjszaka közepén – megengedte, hogy egyszer, láthassak a lelkéből egy darabot.

És ennél csodálatosabb és gyönyörűbb dolgot, nem igen tudtam elképzelni.

2013. július 26.

Nagyobb volt a hangzavar, mint egy átlagos koncert közben. Bár nem tudtam hibáztatni az embereket – minden este így indult. De ahogy Ed a színpadra tette a lábát, minden elcsendesedett, és egyedül csak rá figyelt mindenki.

És most, ahogy a telefont az egyik fülemhez tapasztottam, és másik fülemet befogva jártam fel és alá a színpad mögött azt kívántam, bár elindult volna már a koncert.

-Hogy érted, hogy egy kicsit késel, Louis? Pár perc és kezdődik a koncert!- emeltem meg hangomat, csak hogy biztosan hallja. Részben pedig azért, mert Louis szokásosan ezt váltotta ki belőlem.

-Nyugalom, csak pár perc az egész.- csitítgatott vidáman, közben hallani lehetett az autók zaját a háttérben.

Remek. Legalább már elindult.

-A kanapén feküdtél, mikor elindultunk. Nem értem, hogy nem volt időd időben elindulni, mindenki közül te tudod a legjobban itt, hogy mekkora a dugó és- hadarni kezdtem, de Louis a szavamba vágott.

-Nyugodj le asszony, van egy meglepetésem számodra, ezért vagyok késésben!- emelte meg ezúttal ő is hangját egy elnyújtott, hangos dudaszónak köszönhetően.

A színpad elől jövő sikolyok sem javítottak a beszélgetésünkön.

-A héten bőven elég volt a meglepetéseidből.- válaszoltam keserű hangon, de nem tudtam utána visszatartani nevetésem. Sajnos az emlékezetembe égett, ahogy ijedt arccal áll a szobában, teljesen pucéran, mikor három napja megérkeztünk hozzá. Természetesen megfeledkezett róla, hogy Eddel egész héten nála leszünk így kisebb meglepetés érte, mikor megérkeztünk – és persze minket is.

-Ha-ha.- mondta monoton hangon.- Elfelejthetnénk végre, hogy megtörtént?

-Nem, Louis. Éppen ez a baj. A retinámba égett.- válaszoltam én is ugyanolyan hangon, de szám mosolyra húzódott mondandóm végére.

-Oké, ott találkozunk!- emelte fel ismét hangját, csak hogy túlharsogja enyémet.

-Biztos nem jössz hátra?- kérdeztem, a héten már vagy ezredszerre, de már előre tudtam válaszát.

-Biztos, majd a végén találkozunk.- mondta és köszönés nélkül, ki is nyomta a telefont.

A sikolyok még hangosabbak lettek odakint, ahogy egyre közelebb kerültünk a kezdéshez. Pontosan két perccel a koncert előtt Ed vigyorogva, gitárjával a kezében közelített felém és mikor mellém ért, szabad kezével magához húzott és megölelt.

-Imádni fogod ezt az estét!- mondta továbbra is vigyorogva, mire kezemmel löktem egyet mellkasán.

-Majd ha végeztél, ünneplünk.- nevettem halkan.

-Oh nem, van egy meglepetésem előtte.- kacsintott, majd a színpad felé indult, figyelmen kívül hagyva, ahogy egy hangos sóhaj kíséretében utána szólok.

-Mi van ma veled és Louisszal, meg a hülye meglepetéseitekkel?!

Aztán nevetve rám nézett utoljára és kilépett a színpadra. Majd a kiáltások még hangosabbak és elviselhetetlenül fülsüketítőek lettek a színházban, míg Ed a színpad közepére nem ért, és elkezdett játszani.

Oh I’m a mess right now… /Oh egy romhalmaz vagyok…/

***

A számlistát már annyira ismertem, hogyha a legmélyebb álmomból keltettek volna fel, akkor is az elejétől a végéig elkántáltam volna. Tudtam, hogy mikor cserél gitárt és mikor mondd vicceket a dalok között, vagy éppen énekelteti meg a tömeget, akik minden egyes mozdulatát csillogó és ámuló szemekkel követték.

De közvetlenül a harmadik szám után – ami a Lego House volt már a kezdetek óta – nem kezdett bele a következő számba azonnal, hanem beszélni kezdett és a színpadra szinte észrevétlenül két bárszék került, plusz még egy mikrofon, a szívem pedig készült kiugrani a mellkasomból.

-Szóval, mint azt remélem sokan tudjátok, nem egyedül írom a dalokat és a következő számban, én csak kisebb segéd voltam. Még sose csináltunk ilyesmit, amire készülök és remélem, hatalmas tapssal fogadjátok a csodálatos és gyönyörű Emma Hartot a színpadra!

Hangos füttyszók és tapsok sorozata követte Ed bosszantó beszédét, míg én keresztbefont karokkal álltam a színpad szélében elbújva, szokásos helyemen.

-Gyerünk Em, nem érünk rá egész este!- beszélt Ed továbbra is a mikrofonba, de játékos mosolyával pontosan velem szembe fordult és aprókat pengetett gitárján, míg az én kezembe is belenyomták a gitáromat – amire tisztán emlékszem, hogy Louis nappalijában hagytam.

A közönség becenevemet kezdte kántálni, mígnem bosszankodva, és gyilkoló tekintettel meredve Ed felé, megfogtam gitáromat és kisétáltam a színpadra.

A fényektől hosszú másodpercekig semmit sem láttam, a közönség csupán csak egy fekete folt volt körülöttünk, de Ed nevetése jól kivehető volt még éljenzésük közben is.

-Ha vége a koncertnek, megöllek.- motyogtam fülébe, mikor elsétáltam mögötte, de ő csak tovább nevetett és fejét ingatva leült a bárszékre, majd beállította mikrofonját, közben én is ugyanezt tettem.

-A következő dal címe Photograph.- mondta Ed, míg én visszaintegettem néhány embernek az első sorokból, majd elkezdtünk játszani. És újra elcsendesült minden.

Ed egyedül kezdett énekelni és az első versszak közepén én is beléptem két sorra, pont mint régebben, mikor csak ketten voltunk a stúdióban.

Most is majdnem ugyanolyan volt, kivéve, hogy a szívem eszeveszettül dobogott és a kezeim izzadni kezdtek, abban a pillanatban, ahogy a székre ültem.

A második versszak közepénél megint beléptem, Eddel együtt énekelve, majd az utolsó sor közben szemei felém terelődtek, arcán egy apró, bár bíztató mosoly ült és alig észrevehetően kacsintott felém egyet.

Aztán egyedül maradtam. Csak én énekeltem a refrént, lehunyva szemeimet, ismét ugyanott és ugyanúgy érezve magam, mikor megírtuk a dalt.

A harmadik versszakba lépve Jack is csatlakozott hozzánk a dobok mögött, amitől a szívem kihagyott egy ütemet és kirázott a hideg, közben mégis úgy éreztem, mintha az egész testem készülne kirobbanni a bőrömből. A refrént megint csak én énekeltem, még jobban beleadva minden érzésemet, majd a végén Ed is csatlakozott hozzám.

Majd végre megembereltem magam és kinyitottam szemeimet.

Ed hangja halk volt, aztán a következő pillanatban pedig mindketten elkezdtünk énekelni, összenézve, pontosan érezve minden átkozott hangot a dalban.

When I’m away /Amikor elmegyek/

Aztán csak Ed énekelt. Nem szólt se a gitár, se a dob, egy apró lélegzetvétel se volt hallható a tömegben sem, amin tekintetem végigsiklott.

I will remember how you kissed me /Emlékezni fogok, hogyan csókoltál meg/

És ahogy pengetni kezdtük megint a gitárt, tekintetem zöld szempárba ütközött.

Under the lamppost back on sixth street /A lámpaoszlop alatt a hatodik utcában/

Egyenesen szemeibe nézve énekeltem, apróbb kábulatba esve intenzív tekintetétől, ami egy percre sem ingott meg.

Ed hangját ezúttal nem is hallottam, mikor az utolsó előtti sort énekelte, de időben elkaptam tekintetem és lesütve szemeimet, Eddel együtt, befejeztem a számot.

Wait for me to come home /Várj rám, amíg hazajövök/

Majd mindenki tapsolni, fütyülni és kiabálni kezdett, miközben mi mosolyogva ültünk tovább a színpadon és bár alig két perccel később hátra igyekeztem, vissza a helyemre, még egyszer utoljára ugyanoda néztem, ahol Harry csillogó zöld szemeivel találkozott tekintetem.

És még mindig ugyanott állt, Louis mellett, szélesen mosolyogva várva a következő számot.

***

-Oioiii!!- Louis éles hangja túlharsogta mindenki más hangját az öltözőben.

Egy pillanatra elmosolyodtam, ami a következő pillanatban az arcomra fagyott, ahogy megpillantottam az emberek között az ismerős göndör fürtöket a szobában.

Lassan süppedtem el a kanapéban, hevesen dobogó szívvel megpróbálva a lehető legtovább a munkatársaink takarásában maradni.

De legnagyobb szerencsétlenségemre, a szoba egyre üresebb lett. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Louis jelenlététől és hangosságától, vagy csupán csak ennyire elment az idő.

Elővéve a telefonomat próbáltam úgy tenni, mintha fontos üzenetet küldenék valakinek, míg alig pár méternyire tőlem Ed magára hívta Louis figyelmét.

-Louis, haver! Késtél! Emma már majdnem felrobbant mérgében!- nevetett Ed, mire Louis átszelte a köztük lévő távolságot és kezet fogott Eddel. Szemem sarkából láttam, ahogy Harry bizonytalanul, és körbe-körbe nézve követi őt.

-A dugó, meg minden. És még összekellett szednem Harry barátomat.- paskolta vállon Harryt Louis, mikor csatlakozott hozzájuk.

-Ed Sheeran, örülök, hogy eljöttél.- fogott vele kezet Ed szinte azonnal.

-Harry Styles.- biccentett Harry és én fejemet azonnal felkaptam hangjára, ami mintha még mélyebbnek tűnt volna, mint eddig.

-A francokat!- nevetett fel Ed hitetlenkedve, én pedig már sejtettem, hogy mi következik, így még jobban lejjebb csúsztam a kanapén.- Az író, Harry Styles?- kérdezte, mire egy pillanatnyi csönd állt be a szobába, előlem pedig minden ember szépen lassan kislisszant az öltözőből. Remek.- Emma hetek óta a könyvedet bújja, össze fogja magát csinálni, ha meglát.

-Az szerintem már megtörtént.- motyogta alig hallhatóan Louis.

-Em!- kiabálta el magát Ed, teljesen fölöslegesen, mivel alig öt lépésre állt tőlem.

-Itt vagyok- mormoltam, továbbra is telefonomra meredve, finoman palástolva a káoszt, ami éppen lezajlott bennem.

-Nem fogod elhinni, ki jött el a koncertre!- olyan boldog és meglepett volt Ed, hogy alig vártam, hogy lehervasszam mosolyát.

Egyáltalán nem fair, amin keresztül megyek ma este. Egyáltalán nem az.

Lehunytam szemeimet és mély lélegzetet vettem, majd kinyitottam szemeimet és félredobva telefonomat felkeltem, szembe fordulva azzal a három férfival, akik életcéljuknak érzik azt, hogy engem csesztessenek.

-Hello Em.- mosolyodott el halványan Harry, ahogy találkozott tekintetünk.

-Szia.- belélegez és kifúj. Belélegez és kifúj. Menni fog ez, Em.

-Ismeritek egymást?- kérdezte Ed, mire csak elmosolyodtam és próbáltam normális, emberi módon viselkedni Harry előtt.

De annyira jóképű volt még mindig és annyira hiányzott.

-Pár éve.- vont vállat Harry, visszafojtva mosolyát és zsebre dugta kezeit, közben Edre pillantott.

-Oké, elég volt belőletek.- sóhajtottam fel és felvettem a kanapéról a telefonomat.- Indulhatnánk végre ünnepelni?

2013. július 27.

Hajnali négy előtt pár perccel értünk vissza Louis lakására.

Louis egy szempillantás alatt kidőlt a kanapéján, míg Ed nehézkesen elvánszorgott Louis hálószobájáig. Harry – Louis órákon át tartó nógatásának köszönhetően – szintén velünk jött haza, és mikor egy halk „jó éjszakát” után visszanéztem rá a vállam fölött, a kanapé melletti fotelban kezdett el helyezkedni, halkan morgolódva magában, köszönhetően Louis horkolásának.

És én itt feküdtem a vendégszobában a plafonra meredve, több millió opción agyalva, ami által elfogadható és száz százalékig megmagyarázható lenne, ha Harry mellettem alhatna.

-Elképesztő voltál odafent.- zöld szemei megcsillantak a több üveg sörnek köszönhetően, amit az utóbbi két órában megivott.

Halványan elmosolyodtam és a falnak dőltem, a kezemben lévő cigit pedig óvatosan felé nyújtottam. Louis pulóveréből csentük el, megunva a dübörgő zenét és a fülledt levegőt. Így legalább eggyel több indokunk volt egy kicsit kiszabadulni a nyüzsgésből.

-Pedig megleptél.- halkan felnevetett, közben kivette a cigit a kezemből és mélyen beleszívott. Tekintetem egy pillanatra sem tévedt máshova.- Ha jól rémlik, pár napja amikor beszéltünk, még éppen Liverpool-ban voltál valamilyen nagymenő dedikáláson.- gúnyolódtam, vállammal aprót lökve rajta.

-És másnap iderepültem.- bólintott lassan, kifújva a füstöt, majd felém nyújtotta a cigit.

-Örülök, hogy így tettél.- motyogtam, magam sem tudom, miért. Talán az alkohol beszélt belőlem, talán egészen más bujkált a háttérben.

-Igen, én is.- sóhajtott fel, szeme sarkából rám pillantva.

-És mi van a barátnőddel?- bukott ki belőlem a kérdés, miután elvettem tőle a cigit és beleszívtam, majd eldobtam a csikket. Felvont szemöldökkel fordult felém, szája sarkában egy apró, bujkáló mosollyal.

-Nincs barátnőm.- mosolya egyre szélesebb lett, mire befejezte mondatát és szemei egy pillanatra sem hagyták szabadulni enyémeket.

-Pedig Megan elég rendesnek látszott.- motyogtam, állva tekintetét.

-Mhm…- bólintott lassan és mintha gondolatok ezrei cikáztak volna végig fejében közben.- Csak egy randi volt, semmi több.

-Oh.- meglepett válasza, ugyanis megmertem volna esküdni, hogy Megan teljesen mást mondott aznap este, mikor összefutottam velük.

Percekig csak csendben álltunk utána odakint a hűvös, nyári estében, hallgatva a kiszűrődő dübörgő zenét, aminek ritmusát felvette szívem.

Végül Harry hajába túrt és elvezetve rólam tekintetét fejével az ajtó irányába biccentett, majd visszamentünk megkeresni a többieket.

Megelégelve gondolataimat az éjszakáról, ami alig egy órája ért csak véget, felültem az ágyban. Képtelen voltam elaludni, ezért a konyhába mentem egy pohár vízért.

A nap már kezdett kisütni, halványan bevilágítva Louis lakását. Halkan lépkedtem, bár teljesen feleslegesnek tűnt, mikor a konyhába lépve megpillantottam Harryt egy alsónadrágban és pólójában.

-Hé…- suttogtam berekedve.

Hátával a pultnak dőlt, kezeivel kétoldalt megtámaszkodva a pulton, ahol egy pohár víz árválkodott mellette.

-Te sem tudsz aludni?- kérdezte halkan, mire csak fejemet ráztam.

Csendben töltöttem magamnak vizet, közben mindvégig éreztem magamon pillantását.

Felé fordultam, belekortyolva poharamba, de szemei ugyanúgy, töretlenül csak engem tanulmányoztak.

-Mi az?- kérdeztem, lerakva poharamat a másik mellé, alig egy lépésnyire állva Harrytől.

-Semmi.- kezével bizonytalanul, de hajam felé nyúlt, majd fülem mögé tűrt egy tincset, ami az arcomba lógott. Végigjárt rajtam a hideg, ahogy utána kezét arcomra simította, közelebb lépve hozzám és felém fordulva.- Annyit változtál, Em.- halvány, szomorú mosoly jelent meg arcán, szemei közben ide-oda cikáztak arcomon.

-Te is.- kezem magától simult mellkasára, majd lejjebb kúszva, hasán kezdtem piszkálni pólójának vékony anyagát.- Lassan hosszabb lesz a hajad, mint az enyém.- tettem hozzá, mire halkan felnevetett, én pedig megpróbáltam türtőztetni magam, hogy ne túrjak azonnal göndör tincsei közé, amik lassacskán már a válláig értek.

Zöld szemei csillogva néztek vissza rám és egyre többször kaptam azon magam, hogy tekintetem ajkaira tévedt. Az ő pillantása is egyre inkább elkalandozott.

Mély lélegzetet vett és még közelebb lépett hozzám, kezeim oldalára simultak ezúttal és mellkasom övének feszült.

A szívem őrülten kalimpált, keze pedig arcomról nyakamra siklott, ahol cirógatni kezdte bőrömet, egy halk – szinte teljesen észrevétlen – sóhajt kiváltva belőlem. Másik kezét derekamra tette és bár minden porcikám azért remegett, hogy még közelebb hajoljon hozzám, tudtam, hogy nem lehet.

Kezeim erősen markoltak bele pólójába, minél közelebb került hozzám. Az idő hihetetlenül lassan telt és akkora csend nehezedett körénk, hogy szinte hallani lehetett szívünk ugyanolyan, ritmusos dobogását.

-Helytelen lenne, ha most megcsókolnálak?- kérdezte lassan, alig két milliméterre ajkaimtól.

Kezeim még erősebben kapaszkodtak belé, míg szívem mintha teljesen összeszorult volna mellkasomban.

Tekintetem össze-vissza cikázott arcán, mígnem gyomrom is teljesen össze nem zsugorodott és szótlanságomnak köszönhetően Harry még közelebb hajolt hozzám.

Ezt nem teheted, Em.

-Greggel vagyok. Vele élek együtt.- szaladt ki a számon és Harry megkövülten nézett velem szembe, egy leheletnyit elhúzódva tőlem.

Ajkait összeszorította és kezeit elhúzta tőlem, majd hajába túrt és aprót bólintott, elvezetve rólam tekintetét.

Mély lélegzetet vett, majd kifújta. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.

De erre, tulajdonképpen nem voltak szavak.

-Én…- tekintete egy pillanatra összetalálkozott enyémmel, majd a konyhaszekrényre vezette tekintetét hátam mögött.- Megpróbálok visszafeküdni.- köszörülte meg torkát, ismét hajába túrva.

-Oké.- suttogtam, majd egy utolsó pillantást vetve rám kisétált a konyhából.

És én csak akkor fogtam fel igazán, hogy mi is történt valójában, mikor egyedül álltam már a konyhában.

Harry verseihez R. M. Drake irományait használtam fel. 

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a komikat az előző fejezethez!

Melyik volt eddig a kedvenc Emma-Harry pillanatotok? :)