31. Fejezet

2014. október 16.

Az esőcseppek hangosan zuhantak a betonra, miközben sietősen lépkedtem a házunk felé. Az autók kerekei megállás nélkül a pocsolyákon hajtottak át, nem egyszer csapva felém a sáros tócsákat, amiktől csak halk szitkozódásba kezdtem.

Az ember azt hihette, hogy itt volt a világ vége, miközben csak reggel óta megállás nélkül ömlött az eső Manchesterben.

A hirtelen feltámadt szél erősen kapott az esernyőmbe, amit már görcsösen szorítottam az ujjaim között, míg másik kezemben alaposan megtömött szatyrokat tartottam. Gyorsan körbenéztem az amúgy tömött utakon és gyors léptekkel átszeltem az úttestet, lassacskán fellélegezve, míg szemeim töretlenül csak a megváltást jelző kaput figyelték.

Egy hangos, biztosan felém irányzott dudaszó kíséretében léptem fel a járdára és ugyanabban a pillanatban adta meg magát az egyik túlpakolt szatyrom is.

-Ez ugye most csak vicc?- szisszentem fel magamban motyogva és lehajoltam, hogy valahogy megpróbáljam összeszedni a szanaszét esett élelmiszereket.

Mintha csak valamilyen gúnyos játékot űzött volna velem az univerzum, ráadásként a telefonom hangos csörgésbe is kezdett kabátzsebemben.

Figyelmen kívül hagyva kedvenc számomat, amit pár hete állítottam át csengőhangnak, gyorsan összeszedtem mindent a földről és vizesen és koszosan beletömködtem a másik szatyorba. Az esernyőm közben teljesen feleslegessé vált, köszönhetően a szélnek, ami egyenesen az arcomba fújta a hatalmas esőcseppeket, de ennél rosszabb már amúgy sem lehetett az este.

A telefonom csörgése félbeszakadt, mire hangosat sóhajtva felegyenesedtem és tovább sétáltam, a házunk melletti kukába süllyesztve használhatatlanná vált ernyőmet, majd átszelve a maradék távolságot köztem és a ház kapuja között, végre fedezékbe kerültem a hevesen zuhogó eső elől.

Két perccel később – ami egy örökkévalóságnak tűnt, pont, mint a haza utam – végre a lakás ajtaja előtt álltam, a lehető leggyorsabban kihalászva zsebemből kulcsomat, amit a  zárba dugtam és ahogy meghallottam annak már jól ismert kattanását, felsóhajtottam.

Korom sötét volt a lakásban, az egyedüli hangforrás pedig az esőcseppek hangos koppanása volt csak az ablakokon. A konyhába siettem, ahol gyorsan a poltra raktam az egyre nehezebbnek tűnő szatyromat és felkapcsoltam a lámpát, azonnal szembe találva magam egy cetlivel, ami a hűtőre volt ragasztva.

„Elugrottam a srácokkal egy sörre. Sietek haza.

Szeretlek, Greg.”

-Ezt érdemled, ha még aludni sem jössz haza.- motyogtam bosszankodva magamnak, majd ásítva ledobtam magamról ázott kabátomat és az előszobába sétálva, felakasztottam a fogasra.

Miután visszasétáltam a konyhába, elkezdtem kipakolni a szatyorból, kétszer is átgondolva, hogy valóban van e életenergiám főzni vacsorát, a telefonom pedig ismét csörögni kezdett. Majdhogynem futva igyekeztem érte az előszobába, majd kikotorva kabátzsebemből egyből végighúztam ujjamat a képernyőn és fülemhez emeltem mobilomat.

-Igen?- kérdeztem egy kissé rekedtes hangon, köszönhetően annak, hogy közel két napja egy szemhunyásnyit se aludtam.

A vonal túlsó végén mély csönd fogadott, majd végül, mire visszasétáltam a konyhába, meghallottam hangját. Évek óta nem hallottam a hangját.

-Szia Emma.

-Anya?- kérdeztem suttogva, egyre nagyobb gombóccal torkomban.

-Mielőtt lerakod, kérlek, hallgass végig!- válaszolta szinte azonnal, míg én megmozdulni sem mertem a konyha közepén állva. Pár másodpercnyi csend után, és miután biztosra vette, hogy tovább beszélek vele, folytatta.

-Hónapok óta készülök már arra, hogy hívjalak… az édesapád megadta a telefonszámodat több napon át tartó unszolás után, miután hallottam az egyik interjúdat tavaly nyárról a rádióban és…- hangja megremegett, míg én még mindig ugyanúgy, ledermedve álltam.- Annyira, de annyira mérhetetlenül büszke vagyok rád, kicsim!- hangja elcsuklott, míg én sűrűn pislogva próbáltam elkerülni, hogy akár egyetlen egy könnycsepp is legördüljön arcomon.- És tudom, hogy nem akarsz velem beszélni, vagy találkozni, de annyira hiányzol, Emma.

Egy ideig csak szótlanul hallgattam, ahogy halkan sír a vonal túlsó végén, majd valahogy – isten se tudja, hogy – rávettem magam, hogy megszólaljak.

-Te is nagyon hiányzol, anya.- motyogtam, érezve, ahogy végigfojt az első kósza könnycsepp arcomon.

-Kérlek ne lökj el magadtól soha többet ennyire…- mondta halkan, miközben én szemeimet törölve dőltem neki a konyhapultnak.

-Nem foglak. Megígérem.- motyogtam, lehajtva fejemet, mély lélegzetet véve.- És…? Milyen New York?- kérdeztem lassan, nagyot nyelve.

Halkan felnevetett hirtelen témaváltásom után, amitől a torkomban lévő gombóc még nagyobb lett és legszívesebben a padlóra feküdtem volna, összegömbölyödve.

Amíg nem gondoltam rá, könnyű volt.

De valójában sosem volt könnyű. És mérhetetlenül hiányzott.

2014. november 1.

-Most akkor megkésve tartjuk a Halloween-t, vagy szülinapod van?!- kérdezte Niall hangosan, több ember figyelmét is felhívva magunkra a kocsmában.

-Menj a francba, Niall! Téged el se hívtalak!- nézett vissza Anne szúrós szemekkel rá, majd halkan motyogva magában megrázta fejét és folytatta beszélgetését Eddel, amit Niall félbeszakított.

Greg felé fordultam, aki telefonjába merülve zárta ki magát közel egy órája a beszélgetésünkből, de még mielőtt szólhattam volna hozzá akár egy szót is, Niall ezúttal engem zavart meg.

-Miért van az, hogy te és Ed közel egy éve belecsöppentetek a sztárok világába, de én mégis a megszokott, bárgyú arcotokat nézem még most is?- könyökölt fel az asztalra, felvonva szemöldökét.

-Nem csöppentünk bele senkinek sem a világába.- forgattam szemeimet és belekortyoltam a sörömbe.

-Komolyan? Kivel is dolgozol mostanában? Feltűnően sokat vagy Londonban.- mondta, továbbra is ugyanúgy nézve rám.

-Miért is olyan fontos ez?- kérdeztem homlokráncolva, elrejtve mosolyomat.

-Mert ha Rihanna az, igazán összehozhatnál nekem vele egy randit.- vigyorgott velem szembe, majd játékosan kacsintott egyet, amitől fejemet fogva nevettem el magam.

-Lehetetlen, mivel van szeme, ezért eszébe se jutna, még egy pillanatra sem, hogy az idejét pazarolja rád.- vágott közbe szarkasztikusan Anne, kisebb fintorral az arcán, Niall felé fordulva. Eddel egy rövid pillanatra összenéztünk mosolyogva, majd vissza rájuk.

-Hát, én még tudok javítani a kinézetemen, de hidd el, rajtad senki és semmi sem tud segíteni!- vágott vissza Niall, mire én csak ajkaimat összeszorítva próbáltam visszafojtani nevetésem.

Megőrültek egymásért. A szó szoros értelmében. Csak még maguknak sem merték bevallani.

-Fejezzétek be és jöjjetek össze inkább!- nevetett Ed, kimondva gondolataimat.

Anne és Niall egyszerre forgatták meg szemüket, majd szinte azonnal befejezték vitájukat, néhány kósza sértő szó kíséretében.

-Jöhet az új kör?- emelte fel fejét végre Greg, zsebébe süllyesztve telefonját, közben futólag végignézett rajtunk.

-Jöhet.- bólintott Ed, mire Greg halványan elmosolyodva felállt az asztaltól, egy röpke csókot adva halántékomra és a bárpulthoz sétált.

Csendben figyeltem, ahogy Harry és Ebony felé biccent, majd elkezd beszélni a pultossal, de tekintetem sajnos leragadt Harrynél, aki mosolyogva hosszú hajába túrt és felkönyökölt a pultra. Valamin nevetni kezdett és zöld szemei csillogva meredtek Ebony szintén mosolygós arcára.

-Helyesek együtt, huh?- kérdezte halkan Anne, míg mindhármuk tekintete rajtam időzött.

Harry és Ebony három hónapja randiztak már egymással. Még tavaly nyáron ismerték meg egymást, mikor Harry könyvét annál a kiadónál publikálták, ahol Ebony dolgozik.

Kedves, vicces és gyönyörű. Három tökéletesen egyszerű tulajdonság ahhoz, hogy szépen lassan Harry szívébe lopja magát.

-Igen, azok.- mosolyodtam el halványan, visszanézve barátaimra, akik kételkedve és kisebb sajnálattal arcukon néztek engem.

-Tudod, még mindig nincs késő ahhoz, hogy-

-Éljen az ünnepelt!- vágott Ed szavába Greg, egy tálca röviddel kezében és Harryékkel az oldalán.

Mindenki magához vett egy kupicát és koccintottunk, de mielőtt még belekortyolhattam volna poharamba észrevettem, hogy Harry bujkáló mosollyal arcán megemeli poharát és alig láthatóan biccent egyet, míg tekintete rajtam pihen.

Van, ami sosem változik.

2014. november 19.

-Hé…

Halk suttogást hallottam, de túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy alig pár órát aludtam csak, így kizártnak tartottam, hogy máris reggel lett.

Bár minden napom hasonló gondolatokkal kezdődött.

-Em… Édes…- forró keze körbeölelt és bár még mindig csukva volt szemem, tudtam, hogy mellkasához húzott.

-Mhm…- fejemet mellkasába fúrtam és belélegeztem már jól ismert kölnijének illatát.- Baj van? Mennyi az idő?- lustán nyitottam ki szemeimet, egyből Greg barna szemeibe nézve.

-Csak hiányoztál.- válaszolta, végigsimítva tenyerét oldalamon és egy apró, leheletnyi csókot adott ajkaimra.- Már éjfél is elmúlt, siettem, de nyakig merültünk a munkában a cégnél és egy seggnek érzem magam, amiért nem értem haza időben.- hadarta, mire csak elcsitítva őt, megcsókoltam.

-Semmi baj.- mormoltam, arcomat nyakába temetve.

Már kezdtem érezni, hogy lassan ismét elnyom az álom, mielőtt ismét megtörte a csendet Greg mély hangja.

-Szeretlek, Em…

-Mhm… én is szeretlek.- suttogtam, egy csókot hintve bőrére nyakán, majd szuszogását hallgatva szépen lassan elnyomott az álom.

2014. december 2.

Emma: hol vagy?

Ahogy elküldtem az üzenetet, már vagy századjára néztem ki a szálloda bejáratának üvegén, keresve a már jól ismert, fekete Range Rover-t. Dermesztő hideg volt odakint és bár jó pár furcsálló tekintetet kaptam, amiért keselyű módjára keringek a hallban várakozva, a fűtés miatt már megérte.

Harry: mindjárt ott vagyok. két perc

Telefonomat táskámba tettem és felkészülve a vérfagyasztó hidegre, kiléptem a sötét londoni utcára, szinte azonnal megpillantva Harry kocsiját. A szálloda bejárata előtt parkolt le, én pedig sietve ültem be mellé az anyósülésre.

Halkan nevetett és fejét felém fordította, míg vacogó testemet nézte.

-Nem kéne üzenetet írnod vezetés közben.- dorgáltam meg egyből, hátha így sikerül lehervasztanom mosolyát.

Nem mintha nem remegtette volna meg térdeimet még mindig az az átkozott gödröcske az arcán, akárhányszor csak elmosolyodott.

-Sajnálom. Egy kissé sürgetve éreztem magam.- válaszolta cseppnyi gúnnyal hangjában és megvonta vállát.

-Helyes, reméltem, hogy érezni fogod még üzeneten keresztül is.- mosolyodtam el, csillogó szemeibe nézve.

Közben Harry beindította a kocsit és elindultunk Ed lakása felé, amit Londonban bérel. Legtöbbször csak üresen áll és nekem pont jól jött az utóbbi pár hétben, ha pár napra a városba kellett jönnöm.

-Kivel dolgozol most?- kérdezte az utat figyelve.

Halványan elmosolyodtam, összeszorítva ajkaimat. Futólag rám pillantott és halkan felnevetett, aminek hangja még mélyebb volt a megszokottnál.

-Oh, ne már!- mosolygott szélesen és szemei megcsillantak, ahogy újra felém pillantott egy másodperc töredékére.

Úgy éreztem, mintha valaki az öklébe szorította volna a szívemet és csak csavarta és nyúzta… de a legborzasztóbb az volt az egészben, hogy akár több milliószor is éreztem volna ugyanezt, csak sose múljon el ez a pillanat.

-Mi van veled és Niallel, hogy mostanában folyton erről kérdezősködtök?- kérdeztem kíváncsian, hevesen dobogó szívvel figyelve mosolyát.

-Csak kíváncsiak vagyunk, ennyi.- rántotta meg vállát, megállva a piros lámpánál.

Szem forgatva felsóhajtottam és fejemet hátradöntve figyeltem a lámpát.- Különben is, gyakorlatilag már a sofőröd vagyok. Jogom van tudni.- vigyorgott.

-Adele. Két dal. Ha bárkinek is elmondod, élve megnyúzlak.- válaszoltam monoton hangon, kerülve pillantását, köszönhetően a ténynek, hogy valójában még én magam sem fogtam fel, hogy mi folyik körülöttem az utóbbi pár hónapban.

Nem hiszem, hogy valaha is menni fog.

-Adele?!- majdhogynem kiabálta, majd hajába túrt és ismét elindultunk, miután észrevette, hogy a lámpa átváltott.- Nem hiszem el, pár éve még gitározni is alig tudtál…- motyogta magában, egyik kezével ismét hajába túrva, míg másikkal a kormányt markolta erősen.

-De most már tudok… köszönhetően neked.- válaszoltam halkan.

-Igen…- sóhajtott fel.- Az öreg szép idők, igaz?- hangja berekedt és szemei ismét csak futólag néztek arcomra, majd vissza az útra.

-Igen…- suttogtam, lassan mély lélegzetet vettem utána és fejemet az ablak felé fordítottam.

Ijedtemben alig észrevehetően megugrottam, mikor ujjait összekulcsolta enyémekkel. Meglepve kaptam felé a fejem, míg ő rezzenéstelen arccal az utat figyelte. Összekulcsolt kezünket ajkaihoz emelte és kézfejemre egy rövid csókot adott, amitől egy másodpercre megállt a szívem.

Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy utána visszarakta kezünket ölembe, mintha mi sem történt volna.

-Harry…- még mielőtt folytathattam volna, szavamba vágott.

-Egy nap majd el kell énekelned nekem azt a két dalt.

-Azt majd még meglátjuk.- mosolyogtam rá, miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha nem omlott volna össze az óvatosan felépített barátságunk, amivel több, mint egy évig vesződtünk… egyetlen, röpke másodperc alatt.

Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni a fejezetre és, hogy nem is a legfantasztikusabb részt hoztam nektek ennyi idő után...de remélem valamilyen szinten élvezhető volt :)
Nagyon köszönöm a hozzászólásaitokat, imádlak titeket! :)